Idézetek a gyászról
Anya vidám volt, színes és feltűnő. (...) Ilyen volt, és azt gondoltam, örökre ilyen is marad. Nem tudtam, hogy a nevünket nem kőbe vésték, hanem csupán krétával egy táblára írták. Időnként valaki fogta a szivacsot, és letörölt egy nevet. Vajon szándékosan tette? Vagy véletlenül? Valóban azt a nevet akarta letörölni?
Hány halál rabolja ki még hatodik érzékünket, hány hiány telepszik még mellkasunkra, míg egy felülírhatatlan virradat elrongyolja torkunkban a visszafojtott sírásokat?
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
David Herbert Richards Lawrence
Sírhatnékom van, ha eszembe jut A szeles éj, amelyen elaludt S valahányszor hörögve sír a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.
Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.
Gyász: elmentél és én lassú záporokkal elsirattalak.
A halottak nem számítanak. Nekik már úgyis mindegy. Temesd el őket, és lépj tovább!
Facebook
Pinterest