Idézetek a gyászról
Az előttünk eltávozók nyugalma nem csitítja nyugtalanságát az őket követőknek.
Fedezd fel Forrestert! c. film
Inkább férfiaknál, mint nőknél, de mindig házaspárnál: a férj vagy feleség meghal, és a túlélő mintha hozzá lenne kötve, akár a hegymászó, akinek társa szakadékba zuhant. Ha a túlélő nem vágja el a kötelet, a halott lerántja a sírba.
Túl sok jó ember maga is meghal kissé, amikor elveszít valakit.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Tölts egy kis időt kettesben a bánatoddal! Vegyél fel gyászruhát, sirasd el a múltat. Könnyezd meg, aztán temesd el, szórj rá földet, és sírj még, aztán engedd el, mert úgysem tehetsz mást.
Regényekben persze az a szokás, hogy a szereplők szíve megszakad, és ők szépen meghalnak, azzal vége; és ez nagyon kényelmes megoldás - az irodalomban. De a való életben nem szoktunk meghalni, amikor meghal minden, ami széppé varázsolta az életünket. Marad még számtalan sürgős és fontos teendő, például enni, inni, öltözködni, sétálni, látogatóba menni, vásárolni, eladni, fecsegni, olvasni, mindaz, amit együttvéve közönségesen életnek hívnak.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Mert látod, nem vigyáztál, álmodban elaludtál, halálodban maradtál, minket magunkra hagytál.
A tiszti özvegy olyan, mint a ledőlt kereszt, jönnek a kutyák és levizelik.
Gyász. A lélek felzokog. A többi színház, jelmezbál, az elárult emberi lét. És aki elment, most egészen tisztán átlát az álarcokon.
Mama, ugye hallasz még? Már betakar a távol. Légy itt újra, ha a gyertyaláng ég!
A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (...) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.
A gyász során megtanulunk a szeretett személy nélkül élni, annak pedig, hogy ezt oly nehéz megtenni, az az oka, hogy előbb el kell felejtenünk azt a képzetet, amelyben az illető még velünk van.
Szeretteink halála sok mindennel jár, nem utolsósorban sok munkával.
Elveszíteni egy barátot, megsiratni, eltemetni. Figyelni a csöndre, ami ilyenkor átöleli az embert. Aztán fülelni egy hangra, ami megszólal mellettünk, s azt mondja: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!".
Facebook
Pinterest