Idézetek a gyászról
A gyászban az előrelépés jelenti a kihívást. Hogy váltsunk, hogy haladjunk. Mert a nagy veszteség azzal jár, hogy az ember vissza akar menni a múltba.
Az öngyilkosság egy vastag, fekete vonallal kettéhasítja életünket. Minden "az előttre" és "az utánra" tagolódik.
Siratom mindazt, ami lehetett volna, és most már sohasem lesz.
A gyász nem dolgozható fel úgy, ha megkerüljük; szembe kell néznünk vele.
Bizonyos tekintetben a továbblépés is apám emlékének tiszteletben tartása. Nem akarta volna, hogy a halála olyan mértékben rányomja a bélyegét az életemre, hogy ne tudjak dolgozni vagy eleget tenni a kötelezettségeimnek. Az élet folytatása az emlékezés egy módja. Noha szeretteink már nem lehetnek velünk, mi helyettük is tovább élünk.
Mi, az öngyilkosság túlélői tisztában vagyunk azzal, hogy fájdalmat okoztak nekünk. Saját szeretteink rendkívüli árulással becsaptak bennünket. A haragtartásnak azonban nincs értelme, és bosszút sem állhatunk. Szeretteink már bosszút álltak saját magukon. Így tehát áldozatokként gyászoljuk őket, és megbocsátjuk nekik mindazt a rosszat, amit saját maguknak és nekünk okoztak.
Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet.
Egy házat lezárhatunk, életünkre azonban nem tehetünk lakatot. Ha magunk mögött hagyjuk a múltat, és egy apró dobozba zárjuk, azzal meggyalázzuk szeretteink emlékét. Ez azt sugallja, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna. Ez egyfajta tagadás. A mi feladatunk az, hogy elismerjük a történteket és azok tragédiáját, hogy belássuk, mindez örökre megváltoztatta az életünket. Más emberként élünk tovább, akik most már másképp gondolkodnak az életről és a halálról.
A rózsáknak, ahogy neked is meg nekem is, megvannak a maguk problémái. Ha például olyan talajba ültetjük el őket, amelyben már több éve rózsa nőtt, hajlamosak elkapni a "rózsabetegség" néven ismert nyavalyát. Ezért ha ilyen földbe ültetünk rózsát, a régi talaj minél nagyobb részét el kell távolítani, és a kert olyan részéből származó földdel kell pótolni, ahol még soha nem nőtt rózsa. Erről eszembe jut (...) mindenki, aki olyan helyen próbál nőni, ahol valami, akár önmaga egy darabja, meghalt. Megtapasztaljuk ezt a betegséget mindannyian. Jobb máshova költözni, jobb gyökerestül kitépni magunkat a földből, és mindent újrakezdeni, mert csak akkor virulhatunk ki.
A halottak számára nagy kiváltság, ha eszébe jutnak az élőknek.
A gyász örökké tart. Nem hagy el soha. A részünkké válik, ott van minden lépésünkben, lélegzetünkben.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Soha nem feledem a szavaid, soha nem feledem el a neved. Tehetetlenként állok, most a hangom megremeg. Mégis erőt ad a tény, mindig ott leszek veled. Ahogy te is velem.
A gyász olyan, mint egy bőrönd az ágy közepén. Nem számít, mi van, fel kell emelned és magaddal vinned mindennap. Bizonyos napokon sziklákkal lesz tele és azt fogod gondolni, nem bírod tovább. Később azonban könnyű lesz... mint a pehely.
A fájdalmat nem lehet elfelejteni, sőt újra és újra felidéződik, mint egy betegség. Szívek szakadnak meg, és nincs rá gyógyír; az ember csak azon tűnődik, hogy mi történt azzal az élettel, amelyet együtt kellett volna leélniük.
Annak a generációnak, amelynek tagjai elvesztettek valakit, az élet örökre két részre bomlott: arra, ami az előtt a bizonyos nap előtt történt, és arra, ami utána.
Facebook
Pinterest