Idézetek a gyászról
Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de az elhunyt a szívünkben marad.
A temetéseket az élők kedvéért rendezik, (...) nem a halottakért.
Ő is, ő is csak egy volt a sok közül, Ki elhitte, nincsen már egyedül, Ahogy egyedül született, úgy halt meg. Szomja vitte más világba, Mérgek marták, sosem bánta, Bús magány volt az ő barátja.
Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.
Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába, vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, "szerettem-e". Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem "szeretem". Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt.
Hogy bízhatná rá a temetést erre az emberre, aki ilyen gondatlanul bánik a szavakkal? Hiszen "veszteségről" beszélni ilyenkor nevetséges: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy gyermek halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
A szeretet nem mindig menti meg azokat, akikért küzdünk.
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Nem számít, hogy az ember felnőtt, az sem, hogy megáll a lábán, egy szülő halála miatt vissza akar menni a gyerekkorába, amikor csak annyi kellett neki, hogy szeressék.
True Blood - Inni és élni hagyni c. film
Temetés. Kellenek a szertartások, ezek az utolsó összejövetelek, még hozzátartozik barátunk életéhez, hogy eltemetjük, ő már csak poraiban van jelen, már nem tud róla, már nem érdekli, hogy mi történik romlandó testével, hányan és hogyan búcsúzunk tőle, ki miben vonja le helyette élete összefoglaló tanulságát. Barátok, pályatársak, tanítványok búcsúbeszédei, alkalom találkozásokra. Olyanokkal is, akikkel már nem járunk össze, pedig lehetne, csak megváltoztak az életkörülmények, és olyanokkal is, akiket kerülünk hajdani félreértés vagy mai világnézeti különbség miatt. De ilyenkor, temetésen összetalálkozva, béke száll a lelkünkre. És zavart félmosolyokat küldünk egymás felé.
A gyász nem változtatja meg az embert, hanem megmutatja.
Sem hegedű, se cimbalom, Beh szomorú lakodalom! Mintha orruk vére folyna - Dehogy lennék menyasszonya!
Minden halál jóvátehetetlen, de mégiscsak egyszer következik be. Megrázza az embert, de csak egyetlenegyszer! Aztán a legkevésbé sem észrevehető eltolódásokkal, apránként, apródonként a múltba tolódik. És fokozatosan megszabadulsz a bánatodtól.
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin
Téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja.
Facebook
Pinterest