Idézetek a gyászról
Egyetlen voltál e világon s múlhatatlanul örök. Elmentél? Igen. Te messze jársz, s én itt ringatlak az ölemben s ha fáradt leszek, átadlak a fiamnak s ő így tovább itt voltál s nem tűnhetsz el többé a szívünkből és a szemünkből.
A gyász hozzátartozik az élet élményeihez, s a bánatot, az élet bevégződését, világunk összeomlását egyikünk sem kerülheti el. A túléléshez szükséges megtanulni a gyásszal és szenvedéssel bátran szembenézni, és bizakodni gyógyulásunkban és életünk újjáépülésében. Ahogy a veszteség elkerülhetetlen, tudnunk kell, hogy a gyógyulás is szükségszerűen bekövetkezik.
Bár hihetetlennek tűnik, gyászunkból képesek vagyunk felgyógyulni. A gyógyulás annyit jelent, hogy ismét teljes életet tudunk élni bűntudat, szégyen, fájdalom és bűnbánat nélkül. Felgyógyultunk, amikor többé nem bánkódunk, amikor ismét megálljuk a helyünket, amikor szembe tudunk nézni a valósággal, amikor veszteségünket elfogadtuk nemcsak értelmünkkel, hanem érzelmeinkkel is, amikor teljesen rendeztük magunkkal a veszteséget és újra tudunk a jövőre gondolni. Olyan ez a folyamat, mint a szerelmi dal, amit már elénekeltünk, de a melódia még a fülünkbe cseng. A mély fájdalom, sírás, cselekvésképtelenség, az ínségesség és a gyásznak összes heves érzése mérséklődik, és végül megszűnik. Nem felejtettük el a halottat és a veszteséget, de a sajgás elmúlt.
Ha a király gyászol, gyászoljon az utolsó koldus is.
Én megyek ő hozzá, de ő nem jő ide vissza én hozzám.
Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit (...). Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé temettetem magam.
Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit (...). Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé temettetem magam.
A gyász a legmélyebb bevezetés az emberi élet misztériumaiba, mélyebb és tüzetesebb, mint a boldog szerelem.
Mama, Úgy fáj, hogy itt hagytál, Mama, Hisz el se búcsúztál, Fentről hallasz talán...
Ahelyett, hogy gyászolnánk az elesetteket, inkább igyunk az emlékükre!
Jaj, régi telek, hová lettetek? És barátaim, kik hóvá lettetek, és széllé már, fütyülve dátumokra: visszaemlékszem hangotokra. Halott nevek a mobilomban, egyre többen: már hallhatatlanok, de a jegyzékben számuk ott van, ameddig én még itt vagyok.
Vannak vakok, akik foltokat látnak, de vannak, akik semmit, mert nem működnek a látóidegeik. Ilyesmit érez a lírai én a sokadik szakítás vagy családtag elvesztése után. Nincs mibe kapaszkodnia.
Az ember nem csak kibírja a szomorúságot, a gyászt, de ha elmúlik, még boldog is tud lenni utána.
Az ég könnye is záporban szakadt Isten sötét szempillái alatt. A koporsóra hullt a rög, kopogva, Hiába bíztunk eleitől fogva.
Mindenki másképp gyászol, van, aki virágot hoz, és van, aki azt teszi, amit a szerettei akartak volna.