Idézetek a gyászról
A gyász természetes. Hogy túljutunk-e rajta, az döntés kérdése.
A hunyó nap sugarában Nézem, anyám, sírodat: Sárga-piros rózsáival Szórja be az alkonyat. Sárga-piros rózsáiból Szövi rád a takarót... Lágyan lengő, fúvó szellő Suttogja az altatót.
Ha valaki, akit szeretünk, hirtelen meghal, az nagy fekete lyukat éget a szívünk közepébe. E lyuk betömésének leghatásosabb módja, ha elfogadjuk, hogy az illetőt valami ostoba balszerencse érte. Még jobb, ha el tudjuk hinni - talán csak egy kis időre -, hogy valaki vagy valami megfogható a felelős. Ez kisebbíti a lyukat.
Némán elkísérnéd felhőkön át, De az ég kapuját nem lépheted át. Engedd el, mennie kell, Hiszen ő a földnél jobbat érdemel. Így jó, nem éred el, De átölel majd, ha jó leszel.
Túlélték az estét, noha Tad halott volt. A következő napot is átvészelték. Meg az azután következőt. Nem sokkal lett jobb a helyzet sem augusztus végén, sem szeptemberben, de mire elsárgultak a levelek, és hullani kezdtek, egy kicsivel jobb lett. Egy egészen kicsivel.
Csak nézek és találgatom, hol az én kedvesem. Álomban, ébren egyre csak keresem, keresem. Mert megvan ő, tudom, tudom, csak elmaradt, de hol? És addig, addig keresem, én se vagyok sehol.
Ebben a csöndben, Saskia csöndjében éltél a műtermedben nap nap után, vele éltél ebben a csendben. Beszéltél hozzá és életben maradtál. Csókoltad az ajkát, amit te festettél a vászonra, a nagy piros bársonykalap alá. Hogy ne haljon meg soha, hogy soha többé ne haljon meg. Hét évvel a halála után Saskia még veled élt. Ott élt a szemed előtt.
A gyerekek jelentik az egyedüli balzsamot a halál sebére.
A halál gyakorlatiassá teszi a túlélőket.
Egy drága halottunk emlékét azzal tiszteljük a legjobban, ha kimondjuk, hogy a bíráló, kritikai elv értelme, oka, célja csupán egyetlenegy lehet: a kötelesség elve, az élet parancsa. Igen, midőn a törvényhozó bölcsesség bírálóan kitűzte az értelem határait, ugyanezen a határon felállította az élet zászlaját, és az ember katonai kötelességévé tette e zászló szolgálatát.
Eltűnt a fény, (...) csak az idegvégződések üres, tébolyult rezgése működött tovább, mely nem áll meg, csak órákkal a halál után. (...) Futásnak eredt, és csak rohant lélegzet nélkül... legesleginkább a végső iszonyat elől - ez volt a sápadt fényben rezgő utolsó gondolat, mely sebesen oszlott semmivé az örökkévalóság sötét csatornájában, hogy ne maradjon utána, csak az idegek üres, tébolyult zümmögése.
Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát Nem bírva, leroskad a pálya felén; Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot, Melyet vigaszul hagy a futó remény.
A gyász érzése után a meghökkenést a legnehezebb hatásosan színlelni.
De halld e dobszó-ütemet: Pulzusom jelzi jöttömet, És bármily lassan lépkedek, Egyszer melletted leszek.
Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt nagyanyád halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold.