Idézetek a gyászról
Vannak, akik egyszerűen tovább tudnak menni. Tudod, gyászolnak, sírnak, és kész. Vagy legalábbis úgy tűnik. De nekem... nem tudom. Nem akartam rendbe hozni a dolgokat csak azért, hogy felejtsek. Ez olyasvalami volt, ami tönkrement. Csak megtörtént. És nap mint nap kerülgetem, mint egy gödröt a feljáróban. Tiszteletben tartom, emlékszem rá, és ugyanakkor haladok előre.
A friss gyásznak finom éle van, elmetszi az idegeket, lehasít a valóságról; ha éles a penge, az igazi kegyelem. Amikor ez az él idővel eltompul, az igazi fájdalom csak akkor áll be.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Nem lehet megbocsátani (kinek?), ha meghal, akit szeretünk.
Tíz órakor az egész család - talpig gyászban - összejött a Mária mennybemeneteléről elnevezett templomban, s mindnyájan fekete kesztyűt viseltek, sápadtak voltak s a szemük vörös. És egész nap valamennyien halkan és rekedten beszéltek, mintha állandóan csuklanának, és ünnepélyes képpel egyfolytában biccentgettek egymásnak.
Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad, De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad? Mert elmenni látnak, így övék a bánat, Értetlenül állnak, az emlékek fájnak, Csak vágynak utánad, mindenük a gyász, Közben azt se tudják, valójában merre jársz. Később jónak öltözve az idő lép közbe, Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze, S ha a feledés gyomja a sírodra nő, Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.
A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.
Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...
Egy sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk, és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg.
A hozzátartozóink koporsójánál hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, és nem nézni mást, mint amit a lelkünk látni enged.
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet maradt utána.
Ha meghalok, (...) talán lesznek barátok, akik meggyászolnak, akik hordozzák az emlékem. Ez a lélek halhatatlansága, a végtelen örökség, a gyász táplálója.
Ó, miért nem értekezhetünk egy-két napon át a holtakkal?
Te is drága! kifejtőztél Az élet fogházábul, És szebb országba költöztél Ott a néma siron túl! Hol az angyalok sorában, Az örökség nyugalmában Várod hű barátodat: Ki elhagyva mindenektül Némán kora sirodon ül, S zokogja halálodat.
Jaj, oda szegény, az aranyedény! a szellem a porba kiloccsan... Kongj, gyász-zeném! egy drága lény forog alvilági habokban. Ej, Guy de Vere, te se könnyezel? most ülj tombolva tort! Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t! Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog - Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott? Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!
Facebook
Pinterest