Robert Anthony Salvatore

Az istenek nem külső lények, hanem csak azt személyesítik meg, ami a szívünkben lakik.

Mi - legalábbis mi, őszinte jellemek - mindig szigorúbb mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ez, gondolom, afféle átok, vagy talán inkább áldás, attól függ, ki hogy tekinti.

A szorongás furcsa érzés, finom kis jelekből alakul ki, de éppoly zavarba ejtő, mint a félelem.

Az a szülő, aki barátot akar csinálni a gyerekéből, a tekintélyét áldozza fel, és bár talán nem bánja hatalmi helyzetének feladását, ezzel önkéntelenül megfosztja gyermekét a szükséges útmutatástól.

Olyan nyilvánvaló dolognak tűnik a barátság, mégis sokszor oly bonyolult.

A tisztelet a barátság vezérelve, a világítótorony, mely az igaz barátság útját mutatja.

Ez a szeretet szépsége, akár szenvedély, akár barátság. Osztozás, ami sokszorozza az örömet és tompítja a fájdalmat.

Az igazi szeretet (...) együttérzést kíván. Osztozást az örömben, fájdalomban, nevetésben, könnyben. Az őszinte szeretetben a lélek a társ hangulatának tükre. Ahogy egy szoba is nagyobbnak látszik, ha tükrökkel van kirakva, úgy erősödik fel az öröm is.

Az együttérzés evesztése talán a leghosszabban tartó, legmélyebb sérülés, egy láthatatlan ellenség néma pengéje, mely a szívünkbe tép és nem csak az erőnket szívja el. Elveszi az akaratunkat, mert hisz mik vagyunk együttérzés nélkül? Miféle örömet lelhetünk az életünkben, ha nem értjük meg a körülöttünk élők boldogságát és baját?

Jobb a csillagok felé nyúlni, mint tétlenül üldögélni, csak mert tudod, hogy nem érheted el őket.

Mert minden érték, amit az életben találhatunk, azokból a kapcsolatokból fakad, amiket a körülöttünk lévőkkel alakítunk ki. Mert nincs semmi olyan anyagi dolog, ami felérhetne a szeretet és a barátság megfoghatatlan kincsével.

A remény a kulcs. A jövő jobb lesz, mint a múlt, vagy akár a jelen. Enélkül a hit nélkül csak a jelen henye, végtelenül üres élvezete marad, ahogy a drow társadalomban, vagy az egyszerű kétségbeesés, a halálvárásra pazarolt idő.

Egy értelmes lény számára nincs fontosabb érzés a reménynél. Egyénileg is, közösen is remélni kell, hogy a jövő jobb lesz, mint a múlt, s hogy utódaink és az ő utódaik egy kissé közelebb jutnak az ideális társadalomhoz, bármilyennek is képzelik el.

Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.

Ami pedig a gondolkodásodat illeti, barátom, mi köt gúzsba jobban: az, ahogy a világ lát téged, vagy az, ahogyan hiszed, hogy lát?