Idézetek a gyászról
Elmentél húsz éve Megbotló, nyomasztó csendben Sohasem és mindig Készülve a végre Anyám, hallasz még engem? Megingott a világ Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben Lezuhant könyökre, térdre Hazugságot igazzá téve Anyám, hallasz még engem?
Igazából senkinek sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hangjában. Azt tudom, hogy a családja nem törődik vele. Biztos meggyászolnák, ahogyan néhány haverja is. De nem okozna törést az életükben. (...) Rádöbbenek, hogy csak egyetlen ember van, aki soha nem tudná kiheverni Peeta halálát. Én.
Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet rázta a zokogás.
Gondoljrámvirág. Egész évben őseim sírhalmain virítanak. Mostantól fiam sírját borítják. Miért épp nekem kell megérnem e gonosz napokat? A fiú odavész, az öreg tengeti napjait. Miért kell megérnem, hogy lássam házam végnapjait? Szülőnek nem való gyermekét temetni.
Akit ezernyi tégely, illatszer, ruhanemű, fotó jelez az otthon falai között, az nem mehetett el, hihetetlen, hogy meghalt.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
Hogyan is tudhatná egy gyerek, hogy mi a halál, ha még az életet sem ismeri? Jakob gyors széllel tűnt el. Egy gyengéd lehelettel, nem tolakodóan, hanem szerényen, amilyen ő maga volt. Mint egy kis pillangó, mely odaül, ahol épp tetszik neki, azután elrepül örökre, mintha soha nem is létezett volna. Elfújta a természet szeszélye, átlátszón és könnyedén, és talán tényleg álruhás angyal volt, aki most a hetedik mennyországból vigyáz ránk.
Ha elveszítünk valakit, gyászolunk. De csak magunk miatt tesszük, mert hiányzik nekünk.
Azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is (...) fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig - vén bűnösök.
Levetettem a gyászruhámat, a szívem örökké fekete kosztümben marad. Nevetek tréfás jeleneteken, a szám szegletében azonban örökké ott bujkál a szomorúság. Lehetek büszke édesanya nappal, éjszakánként mégis távoli bolygókra utazom. Életünk, életem már soha nem lehet olyan, amilyen volt. Felhőtlenül teljes.
De most elmentél s mint golyót a fában hagytad szívünkben minden szavadat, s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban, hogy bennünk csak a borzalom maradt.
S eszembe jutsz: könny csordul arcomon és megállok: céljaim fele voltál és fele szabad tetteimnek.
Ó, hideg, hideg, rideg, félelmetes halál, itt emelj oltárt, és díszítsd fel a rendelkezésedre álló összes borzalommal, mert ez a te birodalmad! Csak a sokak által szeretett, megbecsült, tiszta fejnek nem tudod egyetlen hajszálát sem meggörbíteni rettenetes céljaid érdekében, nem teheted gyűlöletessé egyetlen arcvonását sem. Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó és igazságos volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd, a szívdobbanás igazi férfié. Sújts le, árnyék, sújts le! Jótettei fölbuzognak majd a sebből, hogy a halhatatlan élet vetését hintsék szét a világban!
A gyász húsevő. Belőlünk táplálkozik, akár ébren vagyunk, akár nem, akár küzdünk ellene, akár nem. Éppúgy, mint a rák. Aztán egy reggel felébredünk, és azt vesszük észre, hogy minden más érzelmet - örömöt, irigységet, kapzsiságot, még a szerelmet is - felemésztett. Mi pedig egyedül maradunk a gyásszal, pőrén állunk előtte. És a gyász rabjai leszünk.
Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb.