Dennis Lehane

Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. Az ember, akit szeretünk, ritkán méltó ekkora szeretetre. Senki se méltó ekkora szeretetre. (...) Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, mint amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet.

Mindenki otthagyja az embert. Talán nem mindig fizikai értelemben. Hanem érzelmileg.

A moziban a kamera hívogatóvá teszi a szépséget, de a valóságban a szépség kerítés, amely távol tart, elijeszt.

Nem döntés kérdése a józan ész, ahogy az sem, hogy elveszítjük-e.

Nem mi választjuk meg a nevünket, ezért jó érzés, ha valaki úgy gondolja, legalább az egyik illik ránk.

Nincs, aki megmondja neked, hogy ki vagy, és nincs is rá szükséged, hogy megmondják. Az vagy, aki vagy.

Minden jó hazugságba beleszövődik az igazság, és minden elfogadott igazságból csöpög a hazugság.

A gyász húsevő. Belőlünk táplálkozik, akár ébren vagyunk, akár nem, akár küzdünk ellene, akár nem. Éppúgy, mint a rák. Aztán egy reggel felébredünk, és azt vesszük észre, hogy minden más érzelmet - örömöt, irigységet, kapzsiságot, még a szerelmet is - felemésztett. Mi pedig egyedül maradunk a gyásszal, pőrén állunk előtte. És a gyász rabjai leszünk.

Az ébredés majdnem olyan, mint a születés. Emlékek nélkül bukkansz elő, aztán pislogva, ásítozva összeszeded múltad darabjait, megpróbálod a szilánkokat időrendbe helyezni, felvértezve magad a jelen ellen.

Együtt akartunk megöregedni, Dolores. Gyerekeket akartunk. Öreg fák árnyékában szerettünk volna sétálni. Végig akartam nézni, ahogyan vonalakat karcol a bőrödre az idő, és tudni akartam, melyik mikor került oda. Együtt akartunk meghalni.

Milyen hangot ad ki a szív, amikor szétrobban a gyönyörűségtől, amikor valakinek a látványa úgy tölt el, ahogyan az étel, a vér és a levegő sosem lenne képes, amikor azt érzed, hogy ha van egy pillanat, amiért meg kell születned, akkor ez az?

A szomorúság nemes dolog. Egy férfi esetében ugyan kissé patetikus, de mégis nemes, hiszen nem szomorít el engem.

Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési keretbe, ahol viszont az elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik.

Ha az ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet.