Idézetek a gyászról
A halál az élet természetes része. Örömmel gondolj azokra, akik végre egyesülnek az erővel. Ne gyászold őket! Ne fogóddz beléjük! A ragaszkodás féltékenységhez vezet, és az a kapzsiság ikertestvére.
Ha Amalfiban járok, ülök a sírja mellett, és eltűnődöm rajta, mire vittem ezzel az eszméletlenre pallérozott műveltségemmel Cili elsődleges jósága nélkül. Én csak ütöm a követ, ütöm a követ az öklömmel, hogy keljen fel és jöjjön vissza, és gyakorlatlanul síró szememből ömlik a könny.
Felséges királyom! keserű az nékem, Amit jelenteni gyász kötelességem; Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér, Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.
Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse.
Hazámba vágy A szívem, és az ott vagyon, hol a Holtteste nyugszik annak, akinek Az életem s lelkem felébredését Köszönöm.
Amikor végül kievickéltünk a völgyből, és már a sziklapárkányt sem láttuk, meghallottuk a jeti dalát. Semmi, sem otthon a koskürt hangja, sem a banditák csatakiáltása, sem a siratók gyászéneke, semmi, amit életemben hallottam, nem érintett meg annyira, mint a jeti dala. Magas hangú sirám volt, de szünetekkel és lüktetéssel, akár egy dobogó szív tompa hangja. Bejárta az egész völgyet. A jeti tovább kitartotta jajongó hangját, mint bármely ember. Olyan érzés volt, mintha valaki egy hatalmas flaskából folyékony szomorúságot öntött volna le a torkomon, mígnem úgy éreztem, menten összerogyok vagy kidurranok a gyásztól. Ezer éhes gyerek hangja volt, a férje sírja fölött haját tépő tízezer özvegyé, Isten halálának napján az utolsó gyászéneket zengő angyalkórusé.
Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat. Mindent... Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon.
A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.
A hantot a fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni szeretteik - mert rövid az emberi élet és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon.
Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen.
Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján - és esküszöm, hogy ez így volt - a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven, Vérzik a szívünk, sohasem feledünk, Emléked örökké él. Emlékedet őrzi mind, ki hű barát. Elrabolt az ár élted hajnalán, Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált: Mért vitt téged el ez a rút világ?
Nem feledkezhetünk meg róla, nem felejthetjük el, hogy mennyire szerettük, csak mert fáj. Szerinted ő elfeledné, mennyire szeretett minket? (...) A szívünkben őrizzük meg őt, és az imáinkban. És ennek így is kell lennie.
Facebook
Pinterest