Audrey Niffenegger

Méltónak lenni a boldogságra, az a nehéz.

Alszom. Szilárdan lakom az alvást, akarom, irányítom, kirekesztem az álmokat, megtagadom, megtagadom. Az alvás most a szerelmesem, a feledésem, az ópiumom, az amnéziám.

Nehéz, amikor az ember itt marad. Várok (...), és nem tudom, hol van, nem tudom, hogy van. Nehéz annak, aki marad.

Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.

El akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jómagamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne.

Semmi siránkozás sem tud hozzátenni egyetlen percet sem az életéhez, nem ad több szívverést, lélegzetet sem.

Bókolj, amíg gondolkodsz, hogy mit mondj. Időt nyersz.

Ott van otthon, ahol lehajthatod a fejed.

Se Idő, se Hely, se Sors, se Halál, se semmi, az édes vágyat semmi sem csökkenti.

Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik.

Mindent könnyebb megtanítani, mint azt, hogyan legyen az ember... boldog.

Az állatoknak sokkal szebb lelkük van, mint nekünk. Sosem hazudnak.

A káosz nagyobb szabadság; lényegében tökéletes szabadság. De jelentés nélkül. Szeretnék szabadon cselekedni, de azt is szeretném, hogy a tetteimnek valami jelentése legyen.

Az álmok nem azonosak a valósággal, de azok is fontosak.

Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.