Idézetek a fájdalomról
Hiányűr ölel, vakká válok... Semmisúlyt feszít körém egy Látnok. Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat boldogságfaló cápákat láttat! Nem látom tőlem bennem az énem.
Vasmarok szakít. Rózsát, egy párat. Szívembe tövist szúr. Ezret vagy százat. Fájdalmat tálal szerelem szakácsa, ezredév távlatból múlik a hatása. (...) Vakítson végleg a feledés köde... Ernyesszen vitorlát szerelem szele...
Megfutamodtam. A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtlak benneteket. Aztán csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és az önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rimek. Megsimogatom őket halkan: írjak? És kicsit fájón sóhajtom: minek?
A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat.
Múltad megkísért. Tűzvörös lepelben átjő a jelenbe... S mint jégbe fagyott vízcsepp, gleccser-hideg lelke, - mit izzó, szilánkos kristályok kínoztak halálra - elsorvadsz végleg... Huszonnégy órád rácsaiba zárva.
Ellenség, jóbarát, Végeztem veletek; Senkit nem gyűlölök, Senkit nem szeretek.
Magányból és könnyből, láncot fon a Bú... Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan nekem ront, s letarol. Könnyű a dolga. Hagyom magam. Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt. Fekete köd borul körém: Rád emlékszem. S mint álmos méz-pók tapadós csápjai, Kinyúlnak felém kín-szavaid... Iszapos csillaggá csordulva üzenik: Hogy... nem szeretsz... Kedvesem.
Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.
Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám, mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám. Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám, amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám.
Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll, és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. (...) Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni.
Őrült, aki halni vágy, még a rút élet is szebb, mint a szép halál.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.
Ami fáj, az nevel.
S ha nevetek vagy ajkamon kel ének, teszem, mivel egyetlen menedék ez, hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek.