Idézetek a fájdalomról
Ahogy az erős fény árt a látásnak és az erős hang a hallásnak, éppígy az erős sérülések elveszik a lélek erejét.
Nem én kértem, hogy megszülessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.
Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.
Nézegetett erre, arra, de nem látta a végét. Képtelen volt felfogni. Nincs mit tenni. Nem tudott rájönni, hogy merre van az élet.
Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.
Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.
Minél mélyebbre ás a bánat a lelketekben, annál több örömet tudtok befogadni.
El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Legszívesebben csak ölelném, hogy felejtse végre el a fájdalmakat, mert a múlt elmúlt.
Szólni nem mertem, mert a szemem gyanúsan égett, és féltem a könnyek lehetőségétől, ha esetleg ki merem nyitni a számat, biztosan kibukna rajta a fájdalom.
Semmi nem olyan veszélyes, mint az öntudatlan és hazug önsajnálat, minden betegség és emberi nyomorúság kútforrása, mely különben is egyértelmű a butasággal, az emberi nyavalyák e közös kútjával.
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel - hogy megóvja magát - szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad.
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat.
Facebook
Pinterest