Idézetek a fájdalomról
A rég várt hajók Üresen térnek meg, vagy a mélység foglyai, A szemek előbb a könnyekből, aztán az álmokból fogynak ki.
Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyít minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!...
Nem ejthetünk könnyeket. Ez a test veresége a szív ellen, mert számunkra, amit "szívnek" nevezünk, néha csak annak a bizonyítéka, hogy a gazdája léte felesleges.
Nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat.
A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.
Minden megérint. - Úgy látszik: sose nő be a szívem lágya.
Életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés.
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
Az én útaimon Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
A tátongó szakadék szélére kerültél. Úgy érzed, nincs menekvés. De figyelj csak! Léptek közelednek feléd, ismerős léptek. Valaki szólongatva keres téged. Figyelj.
Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.
Pár fájó érzés a szívverésnek utat adva született Pár dobbanásban fogalmazódott meg ez az üzenet Így egy művészlélek művészettel minden érzést feltár Ettől a fájdalomtól lesz ez most egy szenvedélyes leltár.
Vonul a közöny jégmezőin a bilincsbevert agyvelők támolygó, gyáva menete. Rendíthetetlen Nagy Tanú! A síkos jégen nem inog megingathatatlan íróasztalod.
Valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Facebook
Pinterest