Idézetek a fájdalomról
Belül én már rég meghaltam, csak a maszkom él, belül én már rég meghaltam, egy maszk nevet feléd.
Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember.
Azt mondják, az idő gyógyít, Hogy feledni is lehet - A mosolyok s könnyek mégis, most is Kínozzák a szívemet.
Olykor eleget szenvedünk ahhoz, hogy jogunk legyen soha azt nem mondani: - Nagyon-nagyon boldog vagyok.
Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom.
Jobb a szerelmi bánat, mint a bánat szerelem nélkül.
Gyere közel, közelebb, még közelebb, kérlek, még, még, egészen közel, tapadóan - egészen! - Én akarlak eltaszítani.
A fájdalom - éppúgy, mint a boldogság és öröm - magántulajdon.
A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk.
S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár, Nem szabadul - Soha már!
Kinőtt remény, kopott fohász, koponyacsont vitrin alatt, tágult tüdő, vad pokoljárás, egyetlen végső pillanat, talán az a ledőlt torony, talán a vonuló vihar... vagyok a rögök útja még, a hang ölel - és belehal...
Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA.
Dobol a Mindenség, villámlik, dörög naponta, mint megmenekült szökevényre, úgy gondolunk minden halottra. Sorsütötten ténfergünk ebben a patkányvinnyogású őszben, levegő után kapkodunk, s fejet hajtunk a közelgő télnek.
A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret. A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár óhajtana részesülni benne.
Ne higyj nekem, hogyha hallasz Fölkaczagni engemet, Megsiratnál, hogyha látnád Egy ily perczben lelkemet.
Facebook
Pinterest