Idézetek a fájdalomról
Minden tragédiába torkolló szenvedés oka az, hogy az ember önhitt, nem számol a végzet hatalmával, mely így is, úgy is beteljesül rajta.
Szólongatom olykor magam: be szépek A föld csudái, látod, bús nomád? Miért hát mindig bánat a komád, És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam, S tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm.
A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője.
A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?
Az emberszív is úgy bolyong, Oly egyes-egyedül, Úgy tépi künn az orkán, Mint az önvád itt belül.
A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.
A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is.
A hitelesség mindig ott kezdődik, amikor a negatív élményről is tudok oldottan beszélni, és közben tudom, hogy ezért én vagyok a felelős. Merem átélni az ezzel járó fájdalmat, de ezért is felelősséget vállalok azzal, hogy holnaptól mindent megteszek, hogy ezen változtassak napról napra.
A boldogtalanság kimondása súlyos és tiszta fájdalmat jelent, mert a kapcsolat ajtaján benyitott a kapcsolat halála.
Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek, A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek, Könnyeim hullnak, a párnára borulva Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Kegyetlen a sors, hogy te egyre hűvösebbé és hűvösebbé válsz az ölelésemben, míg én lassan beleőrülök.
Nem halt meg ő s nem szendereg - csak az élet álmából ocsudott.
Csak egy napig fáj minden fájás, Huszonnégy óra s nem jön rosszabb, De ez az egy nap egyre hosszabb.