Idézetek a fájdalomról
Buta dolog! Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta örökké erre gondolok.
A szerelem - ugyanúgy, mint a fájdalom - magánügy, addig, amíg nem akarod másokkal megosztani.
Nincsen semmi, ami van, Egy Való van: a Nincsen, Az Ördög a rokonunk S ellenségünk az Isten.
Mindig a holnapra mosolygok, Elvágyom onnan, ahol bolygok, Úgy vágytam ide s most már szállnék. Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Ahol mások élnek, szeretnek, Én eljöttem ide betegnek, Csókot temetni, álmot dobni, Nyugodt partokon nem nyugodni.
Hogy újra légy, csak egy szó kellene, s olyan szó nincs.
Ha a szíveden ütnek sebet, a vérzés épp elég heves ahhoz, hogy belehalj.
Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?
A testi fájdalom csak a lelki fájdalom büntetése és tükörképe.
Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem.
Nem attól kapunk általában gyomorfekélyt, amit megeszünk, hanem attól, ami bennünket emészt föl.
Ne sírj kedves, ne nézz hátra, ölelj engem utoljára! Ölelj engem két karodba, úgy, mint régen. Minden könnycsepp egy-egy csillag fenn az égen.
A reménység elhagyott, Csak te vagy hű, csak te vagy társ, Szűnhetetlen gyötrelem, Tél a szívnek, tél az észnek, Kétségbeejtő szerelem, Csak te nem hagysz, s mint sötét por, Mint felhő a vész elől, Hasztalan fut szűm előled.
Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
Szenvedéseim körfolyosóján: révült önmagamba botlok. Egymásnak esünk! Vívódunk: csorbult tőreink csüggedten csendülnek.
Facebook
Pinterest