Idézetek a fájdalomról
Ebben megyünk tönkre, hogy mindent felírunk és számon tartjuk, és őrizzük, mint fájó, büszke titkot.
Még dereng lelkemben, mint a hűvös hajnal, szerelmemnek szép emléke. Reszkető keblemből még zokogva tör fel a fájdalom fagyos sóhaja.
Az ember megpróbálja kimondani az igazat, s a jutalma csak fájdalom.
A belső bölcsesség csak fájdalommal szerezhető meg.
A fájdalom is csupán hangulat. Néha meglepi az embert, aztán távozik.
A csend üvegén a lélek fénytörése hangtalan sikoly.
A kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.
Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját.
Az, hogy "nincs", hogy "elveszett", hogy "elhagyott", hogy "elmúlt" - fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
Azért születünk, hogy szenvedjünk, és szenvedéseink által erősebbekké váljunk.
Emlékek ingei, ruhái, még meddig látlak titeket, meddig fáj - ha moslak, vasallak - a nem múló emlékezet?
Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már a megkönnyebbülés.
Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.
Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.
A fájdalomban részenként szól a test, de az egész ott van.
Facebook
Pinterest