Boncza Berta

Nincsen út járatlan és nincs az a cél, amelyhez ne vezetne ösvény.

Honnan tudom én, mi lesz belőlem? - Szélsőségek, nagy álmok, nagy érzések kohója a lelkem. - De átmenet, középút nincsen benne, döggé formál majd a sorsom, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozok-e azoknak, akiket szeretek, s a lelkem vörös szilajon fölcsapó szent lángja megéget - nem tudom. Hogy tart az élet valamiért - vakon hiszem...

Köszönöm a szereteted, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán többet szenvedett, aki talán érzékenyebb, mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden ember. Az, hogy szeretlek, talán az is önzés. - Érzem, hogy szeretetre van szükségem, és érzem, hogy ezt a szeretetet csak Te vagy képes nekem megadni.

Kezdem belátni, hogy az embereket szeretni önzésből is kell, és haragudni rájuk csak nekünk lehet rosszabb, nem azoknak, akikre haragszunk.

A fájdalom is csupán hangulat. Néha meglepi az embert, aztán távozik.

Lelkivilágomra gondolni se szeretek, olyan zavaros, szomorú, kialakulatlan kép az, amit csak a jövő fog kiformálni.