Alkyoni Papadaki
görög írónő
A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze, a tenger felé (...), majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.
- Ki az erős? (...) - Az, aki egyedül barangol éjszaka. Pedig fél a sötétben. Az, aki farkas verme előtt várakozik. És reszket, mint a nyúl, hallva az üvöltést. Az, aki elbúcsúzik, aki letérdel, aki összesározza magát. Aki nyakig merül a zavaros folyóban. Aztán a kétségbeesés pillanatában kiterjeszti átfagyott kezét, hogy virágokkal díszítse a haját. Az ilyen ember erős.
A sebei beforrtak. Új nap kelt fel a lelkében.
A szerelem gőgös, barátom! Nem csúszik a porban. Nem hódol be.
Sehol nem akarok lakni. Gyűlölöm a lehorgonyzott hajókat és a kikötőket. Én a tengerre akarok kifutni. (...) Az életre akarok rátalálni.
A belső bölcsesség csak fájdalommal szerezhető meg.
- Állandóan azt hajtod, hogy nem szeretem a gyermekemet. - Szereted, nem mondom, de ahogy neked jó. Olyannak szeresd, amilyen! Ez a nehéz.
Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet.
A virágok nem élhetnek, ha a lelküket nem adják oda a méheknek.
Ne csukd be a lelked ajtaját! (...) Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána.
- Mi az a vasárnap? (...) - Egy vörös szegfű a magány kihajtott gallérján.
A magány... A magány két számmal nagyobb volt annál, amit elbírt.
Facebook
Pinterest