Idézetek a fájdalomról
Amikor bánatos vagy, magadat kicsinek, a világot hidegnek érzed. Kevés az energiád, mert a bánat felemésztette. S mivel a rád irányuló figyelemmel tudsz életerőt nyerni, fájdalmadat kikiáltod a világba. (...) Amikor szenvedsz, elvárod, hogy a másik együtt szenvedjen veled. Amikor elé tárod a fájdalmadat, lesed az arcát, hogy mennyire szomorodik el. Ha veled sír, megnyugszol, hogy nem vagy egyedül. Azt hiszed, a másik ilyenkor szeret és támogat téged, de valójában nem történt más, mint hogy őt is magaddal rántottad a gödörbe.
A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.
Nem kellett néki álkoldus-gunyába öltöznie, ruhája csupa rongy. Úgy tért haza, mintegy sírjából kiásva, úgy tért meg, mint a régi fájdalom.
A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy (...)! Ez a szenvedés tesz emberré minket.
Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.
A szenvedés az az embernek, ami a ruhának a mosás. A ruhát hidegbe vetik, sulykolják, forrázzák, csapkodják, lúgozzák, öklözik, facsarják, szárítják, mángorolják, tüzes vassal is egyengetik, míg végre megtisztul. A földi szenvedések is ilyenek.
Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
A fájdalom szakítja ki belőlem a felismerést, s a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangozza: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyűrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben, ami dobog, mint a szív. Félelem fog el; sose szabadulok ettől a szótól.
Nem, a fájdalmat nem lehet hajótöréshez hasonlítani. Nem elnyeli az embert, hanem kínozza, sanyargatja, és összetöri. Egy pillanatig úgy érezzük, hogy elfolyik minden vérünk, megáll a lélegzetünk, megbénul a lábunk, és harapófogók tépik, szaggatják a gyomrukat: ez a fájdalom.
- Mi lenne, ha kitörölnéd a fájdalmat? - Nem akarom kitörölni. Bármennyire is rossz, szükségem van rá. Ez tesz azzá, aki vagyok.
Egyszer volt, hol nem volt c. film
A bánat a részeddé vált, fájdalommá alakult. Egyre inkább elnehezült, és egyre mélyebbre húzott, ahol már senki nem tudott elérni téged.
A legfájdalmasabb az, ha valaki olyasvalamit vár, ami nem történhet meg.
Átszakadt a gát, és pillanatnyilag egymillió köbméternyi fájdalom árasztja el miattam a világot, de legalább most már nem csak bennem van az egész.
Semmi nem úgy működik, hogy puszit adunk rá, és már nem is fáj.
Ha töprengeni kezdenénk földünk mai nyomorúságáról, akkor - tisztán látom - nem alhatnánk többé nyugodtan, és minden mosoly ráfagyna az ajkunkra. Csakhogy sohasem az elképzelt, láthatatlan szenvedés rohanja meg és őrli fel az embert, hanem csak az rázza meg és sújtja le, amit részvétet érzően, szenvedő szemekkel meglátott a lelke.
Facebook
Pinterest