Idézetek a fájdalomról
Az a fájdalom, amit az ember a szívében érez, sokkal nagyobb tud lenni, mint bármilyen más, fizikai fájdalom.
Annyira könnyű lett volna elmenekülni az érzések elől, de nem volt szabad sem a múlt emlékei közé, sem a jövő ígéreteihez rohannia, meg kellett tapasztalnia, ami itt és most történik vele, akármennyire fájjon is az. Meg kellett élnie, hogy elveszíti Mayát, és elveszíti a boldogságot is vele. (...) Fájdalom, amit akkor érzünk, ha igazán életben vagyunk?
A Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el.
A gyógyulás első fázisa az, hogy kiadjuk magunkból azt, ami fáj.
Ha ez a sok tragédia mind igaz, akkor hogy lehet, hogy élek még? Miért nem áll meg a szívem a fájdalomtól? Ennyit nem bír ki egy ember. Ez nem létezik.
Az illúzió szomjúságára, az örök vigasz vágyának dús burjánzására, (...) csupán valami nagy fájdalom lehet a magyarázat.
Szinte beleőrült abba a téveszmébe, hogy minden másképpen történt volna, ha ő is ott van azon a bizonyos éjszakán. Nem múlt el nap anélkül, hogy lélekben ne tért volna vissza a kisfia első hónapjaihoz. (...) Soha nem képzelte volna, hogy van rosszabb dolog is a saját halálánál. De amint anya lett, megértette, hogy a legkegyetlenebb próbatétel nem más, mint megélni annak a lénynek az eltűnését, akit ő hozott a világra.
Csupán annyi tűnt volna fel, hogy még visszahúzódóbb, mint általában és ha valakinek sikerült volna áttörnie a némaság falait, és szóra bírnia, akkor sem mondta volna meg, miért iszik: hogy mielőbb elzsibbassza a fájdalmat, elfeledje az emlékeket, és elmeneküljön a rémálmok elől, amelyek még a legszebb napokon is örökké ott lebegtek felette.
Éles fény vetült az emlékképre: tisztán látta maga előtt a hollófekete hajú kislányt, aki valamikor volt, a kislányt, aki olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy legyen valaki, csak egy valaki, aki segít neki, megvédi és szereti.
Elrejthetjük az elkövetett hibáinkat és a fájdalmasabbnál fájdalmasabb sebeket, de az nem elég ahhoz, hogy tényleg el is tűnjenek.
Nem volt elég lelkem a jóra, s nincs elég erőm rossznak lenni, nincs már se könny, se bűn, se semmi. Csak fáj a föld, az ég s a szívem.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!
Minél jobban szeretünk, annál mélyebben szenvedünk.
A szenvedés az ego pestise. Ha egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze a szerelmi bánatnak az evéshez, az iváshoz vagy az alváshoz? Semmi - de a szenvedés mégis elvette tőled. Mi köze a kapcsolataid adta örömökhöz, a barátaiddal és a feleségeddel töltött percek boldogságához? Semmi - de a szenvedés ezeket is elvette tőled. S nem azért, mert erősebb nálad. Nem. A boldogtalanság azért tudott maga alá gyűrni, mert a boldogságra való törekvéseddel csak megnövelted erejét.
Csak úgy lehetsz boldog, ha szeretsz szenvedni.
Facebook
Pinterest