Idézetek a fájdalomról
Az önuralommal megvert emberek fegyelmezett kétségbeesését szörnyűbb látni, (...) mint a fegyelmezetlenek zokogását, jajgatását hallgatni.
A szeretet arról szól, hogy képesek legyünk túlélni a másik által okozott sebeket, és rosszul érezzük magunkat azok miatt, amelyeket cserébe mi okozunk.
Teljes valódat egy másik ember elé állítod, s ugyanazt kapod vissza cserébe. Egymás tükreivé váltok, s ha belepillantotok ebbe a tükörbe (...), túlélést, akaratot, érzéseket, célokat és szeretetet láttok. Mindez ott van, mégsem teljes. A részletek nem illeszkednek tökéletesen, így konfliktus és fájdalom keletkezik.
Lehet, hogy volt idő talán, mi bántott, Lehet, hogy volt sok tévedés. Lehet, a sors akarta így, hogy fájjon, Hogy szebb legyen az ébredés.
Amikor a világ fájdalma olyan nagy, akkor az ember védekezik a maga sete-suta módján, és az egyik eszköze az önámítás. Furcsa kis alattomos teremtmény ez, észre sem vehető, meglapul a lelkünkben és onnan irányít tévútra gondolatokat, érzelmeket. Mint egy álforgalmi rendőr egy krimiben, összekeveri a dolgokat, egyetlen cél miatt, hogy jobban érezd magad a bőrödben. Jobban, dehogy. Hogy elviselhető legyen.
A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová; megerősödtetek.
Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.
Körülnéz és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket...
Csak egy szívfájdalom van, az, hogy nem hozhatod vissza, ami elmúlt... én már most sajnállak, hogy egyszer csak eszedbe fogok jutni... és az, ami volt s ami elmúlt... az unalmas napok csöndje, a gyors és sietős út a hivatalból haza és a kis ebédek és a lompos kis feleség a barnavirágos pongyolájával... és irigyellek, hogy hogy fogod szeretni, és sajnállak, hogy fájni fog a szíved, mert nem tudod többet visszahozni, akármit is csinálsz... de boldog is vagyok, mert akkor majd megismered, akit nem akartál megismerni, csak úgy vetted, mint az orvosságot, amit nem kíván úgy az ember, mint a pezsgőt, pedig hasznosabb neki, mint a pezsgő. A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár.
Ha énekelni tudnék, bús, mély tónusú, fájdalmas, búgva síró dalokat énekelnék, hogy beleremegne a szíve mindenkinek, aki valaha is érzett hozzám hasonlót. A szavak nem eresztenek, körbehurcolnak birodalmuk határán, és én hű rabszolgaként pörgök velük az őrületig. Mint szőlőt taposó nők, úgy dagonyáznak sebző lelkemben a szavak. Hajcsárom a bánat, béklyóm a reménytelenség és őrzőm a múló idő. Nincs megkönnyebbülés, csak örök körforgás van, időm legvégéig. Egyformán nehéz szembenézni a véggel, és elgondolni, mi vár rám addig.
Van fájdalom, ami olyan, mint a himlő. Csak egyszer kapjuk meg, de örökre nyoma marad.
Hogyan tompítsam az ütést? Vannak idők, amikor nem lehet tompítani; ami azt illeti, néha kíméletesebb egyetlen fájdalmas rántással letépni a kötést.
Az igazi, nagy fájdalomban, az igazi elesés után nem lehet sírni. Csak nézni lehet meredten az ütések zöld foltjait, a lélek véres sebeit és imádkozni lehet a megváltó könnyért. (...) Az igazi könnyek, a fájó, keserű könnyek a szív körül vannak. Ha ki lehet sírni őket, ha sokára is, ha lassan is, megkönnyebbül az ember. A könny elmossa a fájdalmat, lehűti a sebet, elzárja a vérzést... Ha azonban nem lehet, ha csak gyűlnek, keserednek, előbb vagy utóbb beléjük fullad a szív.
Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, úgy tűnik, mintha isten tudja, milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik.
Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég: sok sebemet bekötözném.
Facebook
Pinterest