Idézetek a fájdalomról
A fájdalom az idegek működése. (...) A fájdalom úgy jut el az agyba, mint a fény a szembe. Az erőkifejtés az izmokon múlik, nem az idegeken.
Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ.
Csak ez a csontot csavaró és véremet faló pokoli kín, csak ez maradt. Ez még tőled való. Ezt még te küldöd, ezt a kínt. Ezt még te üzened. Ezen keresztül visszajársz. Ott les a két szemed.
Én is bizonytalan vagyok néha, nekem is fáj. De ha eléggé megedzi magát az ember, mindezt a minimumra csökkentheti. Még a patkány is a legkevésbé fájdalmas utat választja, ha eleget sokkolod árammal.
Nincs az a lelki fájdalom, ami ne enyhülne, különben mind meghalnánk.
Különös módon egyszer sem volt képes sírni. Bármilyen erős is volt a fájdalom, bármennyire is kitöltötte lényét, a könnyek nem jöttek. Sírt sokkal lényegtelenebb dolgok miatt -, de ha Galiáról volt szó, csak ürességet érzett. A könnyek gyülekeztek benne, néha még levegőt venni is nehezére esett, de kirobbanni nem tudtak belőle. Olyan volt, akár a fuldokló, aki azért küzd, hogy a szája ne kerüljön víz alá.
A fájdalom a múlt és a jelen szépségére emlékeztetett. Arra, amim van, és a szeretetre, amit elvesztettem. A szeretetre, amit adtam. És a szeretetre, amit elhagytam. Minél jobban fájt, minél jobban sajgott, annál édesebbek voltak az emlékek. Így bár szenvedtem a fájdalomtól, mégis együtt éltem vele.
A szív abból ért, ha ellentétek kereszttüzébe kerül. Ha eltűnnek az ellentétek, csillapul a fájdalom.
Kéj, ami kínoz, eksztázisa a fájdalomnak, mely a semmivé létel kéjérzetében végződik.
A fájdalom nem egyéb, mint a fájdalom élénk képzelete: feszítsd meg erődet, hogy ezt a képzeletet megváltoztasd, vesd ki magadból, ne panaszkodj, és a fájdalom megszűnik.
Szép tarka madár volt a lelkem; Voltak ragyogó tollai: Reményekkel, vágyakkal telten Indult a nagyvilágba ki. De jöttek éleskarmú vércsék! Egymásután mind rácsapott. Tollait egyenként kitépték... Én meghaltam, halott vagyok...
A fájdalom leegyszerűsíti a gondolkodást, és a beszédet is olyan világossá teszi, mint nyáron az ég alja.
A legmélyebb az erősek szenvedése.
Csak akkor sikerül a feldolgozás, ha időnként foglalkozunk a fájdalmas érzésekkel: ki kell bírni, túl kell élni őket, időt kell adni a fájdalom érzésének és megtapasztalásának. Újra meg újra. Nemcsak egyszer, hanem ismételten, amíg a fájdalom alább nem hagy.
Nem az a fájdalmas, ha az embernek forrásvízen kell élnie, hanem az, ha ugyanakkor az ő szeme láttára nála hitványabbak nektárt vedelnek.
Facebook
Pinterest