Idézetek a fájdalomról
Minden emberi kín apróságokból fakad.
A fájdalom úgy nemesíti a lelket, mint tűz a vasat. Kiolvaszt belőle minden salakot. A fájdalom éppen úgy Isten adománya, mint az öröm. Hálával kell fogadni mind a kettőt. Fájdalom nélkül nem is tudnánk az életnek örülni. Minden öröm, minden nagy és nemes érzés a fájdalom méhében született. A fájdalmat nemcsak tűrni kell, hanem hinni isteni rendeltetésében. A szomorúság és a vidámság a világegyetem két pólusa, amelyek árnyalatokban folynak egymásra. A természet maga is fenségesen szomorú és fenségesen tud örülni szépségében.
Semmi mást nem akartam, csak meghalni. Mintha sosem születtem volna meg. A létezésem nem fontosabb, mint ez a fájdalom. Nem éri meg eggyel több szívdobbanásért szenvedni.
Mélyre áss, mélyre, én lelkem, hogy megtaláld a szívet - a vért, a forróságot, a szentélyt, a nyughelyet. Áss mélyre, mélyre a nyirkos földben, le egészen addig, ahol fekszenek ők, akiket szeretek.
Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.
Tudom, már elmúlt, vége a szépnek, Szépen, lassan eltűnnek a képek, Sebeim maradnak, nyitva a világnak, Példát mutatva, gátat szabva a hibáknak.
Ülök ennél az üres íróasztalnál, és egyre rezeg bennem az inger, hogy kirohanjak ebből a lakásból. (...) Ott van a doboz a sportszatyrom fenekén, húsz minor trankvilláns, testre szabott nyugtatók, előkotorhatnám a kis fehér dobozt, bevehetném belőle az adagomat, nem akarom, nem kellenek a nyugtatóik… Semmit se akarok. Vagy mégis. Magamról tudni, azt nem akarok.
A kék folt - ütések nyoma, fájdalom érzése, és kit nem ért ütés? Ha a hajszálerek törékenyek - rettentő betegség ez -, a simogatásnak is nyoma marad. És a kék folt színt vált lassan, mintha süllyedne, lilás lesz, és sárga folt lesz, mintha a bőr alá süllyedne, láthatatlanul mind mélyebbre, az idegekbe, az életrajzunkba, oda, ahol nem múlik el soha. Ütés ütés mellé, kék, belső égbolt, kalapácsütések kovácsolta kék égbolt.
Talán több kárt okozott volna, ha hirtelen nem döbben rá, milyen felesleges az egész. Bűnbánatra tanítani Istent? Nevetséges. Egyszerűen nem tudta keresztüljuttatni fájdalmát és dühét az acélfüggönyön, ami ezt a világot elválasztja attól a másiktól. Ha létezik egyáltalán másik világ.
A sebek újbóli felszaggatása akadályozza a várva várt gyógyulást. A rémálmok, az ébren látott szörnyűségek újra és újra sót szórtak a meghasadt lelkének sebére.
De nincs, ki szórja széjjel búm homályát, Én szenvedek mélyen s ártatlanúl, S mosolygni többet e száj nem tanúl.
A fájdalom és halál az élet része. Visszautasítani őket maga az élet visszautasítása.
A vágyak bágyadt hegedűjén gyászindulót húzok neked. (...) Elhantolt álmaim zokognak a horpadt öblű hegedűn, és könnyeim, az eltitkoltak, hullanak a húrra keserűn.
Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést, De kaptam eleget, hidd el, mellé félelmet meg rettegést. Most itt állok, a szellő fúj fülembe síró dallamot, A könnyek porba hullnak, én meg magányosan ballagok.
Képtelen volt sírni - "ez a fájdalom túl nagy a könnyekhez".
Facebook
Pinterest