Idézetek a fájdalomról
De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs nemesség és nagyság - csak a gyötrelem.
Ahonnan én jövök, ott nem létezik fájdalom, Ahol most élek, a lélegzet is fáj nagyon.
Az idő már csak azért sem lehet a "legjobb gyógyír", mert a szenvedésben megszűnik az idő - és a tér is.
Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja, magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved, s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.
Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai és saját sorsa. Én sohasem merészeltem volna a magam bánatát a másoké fölé helyezni. Mindenkire sor kerül. Nem is tudom, az emberek miért akarják a fájdalmat annyira lemérni; a sajátjukat tonnában, másokét pedig mázsában kifejezve.
Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.
Amíg hullanak a könnyek, addig nem értük el a fájdalom tetőpontját, csak ha majd újra mosolygunk, akkor válik a fájdalom legyőzhetetlenné és végtelenné.
Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket.
Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz. Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.
Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán, és csak bámulom végtelennek tetsző csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket, nézem a láthatatlan lasszót, annak hurkát a nyakukon, idegeiken. Nézem őket, és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat.
Csak annyit mondtam, hogy szia, és elhúztam a csíkot. Vége mindennek. Quasimodo, a szörnyeteg harangozó, magára rántotta a harangot. Úgy égett valami belülről, mint amikor véletlenül beleittam kiskoromban a pálinkába.
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett. - Fogd! Legyen ez a talizmánod! Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé - tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Szíved? Óh! a szíved nem találom, Ez az én bús, szomorú halálom. Széttörnélek! - de kezemen bilincs: Meghalok érted, mert szíved az nincs.
Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud?
Csókolok egy hideg kezet, Zokogástól reszket vállam: Azt hittem: hűtlen, rászedett, Pedig csak engem szeretett S szive repedt meg utánam.
Facebook
Pinterest