Idézetek a fájdalomról
Korán volt reményért hozzád menekülni: Csak a fájdalomnak vagy te folytatása.
Tudta, milyen érzés efféle fájdalommal élni, ami terjed és lüktet, amit az okoz, hogy valaki nem törődik eléggé az emberrel. Ha valaki nem szeret elég erősen.
Olyan sebeket nyitsz fel, fiam, amelyek már behegedtek.
Nem számít, mennyire fáj, egy szerető szív sose hiábavaló.
S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné, vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.
Időnként a fájdalom visszahúzódott, csöndben várt, már-már azt hitte, el is múlt, amikor újra elborította, és bosszút állt rajta azért, amiért biztonságban merte érezni magát. Ez volt a büntetése, a rettegett végzete. A magány... Magányról pedig senki sem akar hallani. Ha túl sokat vagy túl komolyan panaszkodsz miatta, a végén tényleg magányos leszel.
Lehet értelmetlen szenvedést, megalázást, félelmet okozni a másik embernek, vagy magára hagyni segítség nélkül, amikor erre lenne szüksége.
Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.
El fogom rejteni a szívemnek azt részét, ami sírni és sikítani akar.
Szerelem, fájdalom... végtére mégsem lehet betegségnek minősíteni az életet csak azért, mert fáj.
Vigyázz, ha tiszta lányt ölelsz, ha szívedig fáj a csók, mert nem csak símogatni, ölni is tudnak csöpp kacsók.
Engem még soha nem sebeztek meg, soha nem fájt semmim, de néha úgy érzem, hogy itt belül valami szörnyen fáj.
Könnycsepp fut az arcomon, mikor az ágyam mellé térdelek, Uram, miért nem értelek? Mondd meg, miért nem mondod azt, hogy ég veled? Őszintén remélem, tévedek, de rám tekintetedet nem veted, Csak a fájdalmat kapom reggel, beforratlan sebekkel, ébredek.
Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett.
Most már járom kálváriámat, Volt arcok utánam köszönnek S vén szívemre, míg botorkálok, Kegyetlenül, gúnyosan jönnek Új szerelmek s még fájóbb könnyek.
Facebook
Pinterest