Idézetek a fájdalomról
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
Tudta jól, hogy kell egy bizonyos idő a gyógyuláshoz... De a kifejezés nem helyénvaló. Az ember ugyanis ebből soha nem gyógyul fel. A heg, ami eltakarja a sérült bőrt, örökre megmarad. Idővel a fájdalmat felváltja a dermedtség. De az ember soha többé nem lesz már a régi.
Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz.
A fák sudarára szállt az Est, az álnok És torkom szorongatja valami titok: Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
Én nem tudok kiáltni: hejh! hahó! Pedig nagy vétket én sosem vétettem: Fekszem hanyatt a Pusztán megdermedten S fagyott, fehér szivemre hull a hó.
Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.
A lelki terror néha rosszabb a fizikai fájdalomnál.
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
És sokszor látlak ágyadon, Ha átkarol a fájdalom, S mégis márványhideg az arcom, S mikor te alszol, én nem alszom.
Ahogy mindig is hitte, a fájdalom az egyetlen, ami az embert igazán élteti. A fájdalom megmarad, míg a gyönyör mindig elillan, akár egy füstfelhő, ha megpróbálják megragadni. A fájdalom megkeseríti, de úgy tűnik, egyben össze is tartja az életet. Ráébreszti az embert, mennyire kicsi, gyenge és sebezhető is valójában. A fájdalom a legelemibb dolog, ami az embereket előreviszi, összefűzi és megmutatja, milyenek is valójában. Eszükbe juttatja, hogy csak halandók, a természet parányi részei.
Nagyon kevés öröm és élvezet van a világon, és az sem tart sokáig. Csak a szenvedés és a fájdalom örök.
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Ó, mit ér a szerető hűsége, ha szívünket összetöri annak a másiknak a hidegsége, akit jobban szeretünk!
A bizonyosság sohasem fáj. Csak az, ami előtte meg utána van.
Ha tiszta lapokkal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek velejárója a fájdalom.
Facebook
Pinterest