Idézetek a fájdalomról
A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés rajtunk múlik.
Ha te voltál már valaha igazán legyőzve, akkor tudod, hogy mire gondolok. Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek.
A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent.
Nem értettem, miért csorog a szememből a könny, hiszen nincs bennem semmi szúró, gyötrő kín, inkább csak valami végtelen fáradtság, amihez hozzátartozik a sok sajgó fájás, tompa nyilallás. Hát akkor miért folyik a könnyem? Nem sírok, mert sírni csak akkor lehet, ha az ember hagyja, hogy sírjon.
Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok: morajló mélyére temessetek!
Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab.
Ha újra elővesz a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek.
A fájdalom hozzátartozik a fejlődéshez. Így tanulunk.
Anyám! Ha jönnek, s mondják majd neked Hogy fiad egy elzüllött, rossz bohém Ne fájjon értem drága jó szived Hisz annyi rosszat követtem el én. Anyám! Ha jönnek, s mondják majd neked Hogy sírva járkálok az éjszakán És hajnalban részegen nevetek Anyám! Fordulj félre, s ne gondolj reám.
Minket rosszul neveltek. Szenvedésre, gyászra, vérre, tragédiára. Keleten az istenek mosolyognak. A mi templomainkban sok a rettenetes kép, a vér, a kín és az elviselhetetlen gyötrelem.
Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.
Az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.
A fájdalom és a szerelem rokon abban, hogy az ember nem tud szabadulni tőle. Kíséri, mint az árnyék. A szerelmes elárulja magát, hogy mindig szerelemével foglalkozik. Éppen úgy az, akit keserű bánat üldöz
Úgy szégyellem ma én... De mit tehet szegény a szegényért?! Végigremeg szívemen a sok régi fájdalom s gyűlölet lesz, mire elgondolom: szégyen s gyűlölet a szegényekért s káromkodás az egész életért.
Ha egyszer van egy törés, többé nem érezzük a határokat.
Facebook
Pinterest