Idézetek a fájdalomról
Mindig is nehéz volt azokat gyűlölnöm, akik kimutatták, ők is éreznek fájdalmat.
A fájdalom óceánja. A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl, hogy elképzelni sem tudtam, nemhogy látni.
A múlt csak akkor fáj, ha hagyjuk, hogy kövessen minket.
Lennék lélek, testetlen árnyék, magányos, riadt szívekre szállnék. Nem nyomasztana a magam gondja, fájdalom többé nem kínozna. A szellem, a szárnyaló, a fenséges, nem lenne többé ebben a testben, kiszabadulva börtönéből keringene a fellegekben.
Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.
Azt hozta, amit a vallások, a család képzete, a szerelem ígér az embernek: hogy nincs többé fájdalom. Pedig a szerelemben ott a fájdalom, épp csak könnyebb elviselni, ha van, aki fogja a kezed.
Úgy múlik el minden, ami fáj, Hogyha úgy tartja kedve, néha hazajár, Nem szól hozzád, csak leül egyedül, Hogy érezd, hogy élsz ott legbelül.
Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.
A fájdalom egy esemény. Megtörténik veled, aztán foglalkozol vele, ahogy akkor éppen tudsz.
Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.
Szerettem volna itt megállni - az emlékek újabb sorozata volt a legfájdalmasabb - de a képek megállíthatatlanul tolultak fel, egyik a másik után.
Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.
Vannak sebek, amelyek csak akkor fájnak, ha megmozdul az ember. Az állóképet lassan megszokja az ember, a változatlanság, a kép elemeinek egymáshoz való változatlan viszonya hasonlít a logikához, ahogyan a törvényszerűt az állandóban keressük, tehát lassan magyarázatot kapott bennem minden, és mert az emberben az alvadási, a gyógyítási és gyógyulási tendenciák nagyon erősek, előbb vékony réteg növi be a legfájdalmasabb pontokat, aztán mind jobban erősödik ez a réteg, ezen siklik át, ezen ugorja át az ember a kezdetben érthetetlent, képtelent, elviselhetetlent.
Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell.
Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.
Facebook
Pinterest