Alessandro D'Avenia

Ez a boldogság titka: önmagunknak lenni, és kész. Tenni, ami a lényünkből fakad.

A fehéret speciel utálom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál (...), sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli zene, zene nélküli csönd. A csönd: fehérség. Nem bírom a csöndet, sem az egyedüllétet, ami ugyanaz.

Az álmok olyanok, mint a csillagok: csak akkor pillantod meg őket, ha a mesterséges fényforrások kialszanak, pedig addig is ott voltak. Csak te nem láttad őket, mert a többi fény elnyomta a ragyogásukat.

Az álmainkat nem készen kapjuk, lassanként bontakoznak ki, talán végül másként is alakulnak, mint ahogyan megálmodtuk őket.

Biztatnak, hogy álmodj, aztán alig kezdtél hozzá, máris az utadat állják. Irigykednek.

Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér.

A zenében az ember néha minden keresgélés nélkül is megtalálja a választ a kérdéseire.

Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak.

Csak az kíváncsi rád igazán, arra, ami a szívedben van, aki rákérdez a részletekre.

Átszakadt a gát, és pillanatnyilag egymillió köbméternyi fájdalom árasztja el miattam a világot, de legalább most már nem csak bennem van az egész.

Senki nem figyel az égre, amíg csak szerelmes nem lesz.

Az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert...

Leszakítani a szépséget, bárhol teremjék is, és megajándékozni vele a közelemben lévőket. Ezért vagyok a világon.

A emberiség csakis akkor képes előrehaladni, és ezáltal hinni önmagában, ha az egyes ember hisz abban, ami meghaladja a korlátait - vagyis az álmaiban.

Az életben az a rossz, hogy nincs hozzá használati utasítás.