Idézetek a fájdalomról
Örömünk szívből szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, s elvág tőlük.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni, Fájásokat fájón, fájlalva lebírni, De szeretek olykor s manapságig írni S fájó fájdalmamat imigyen kisírni.
Nincs elviselhetetlen fájdalom. Tud borzalmas lenni, de soha nem elviselhetetlen. Mikor valóban az, már nem érezzük.
Legveszélyesebb fájdalmaink azok, amelyekre nem merünk emlékezni. Rettegünk, hogy szembenézzünk valamivel, ami egyszer már óriási fájdalmat okozott, s tudatalattink feketelyukába gyömöszöljük, azt remélve, hogy ott nem csinálhat bajt. így is visszajön azonban, legfeljebb álarcban, angyalarcú démonként. Egy darabig csendben lapul, hogy aztán később alattomosan ránk támadjon. A felejtés olyan, mint az orosz rulett!
Fájnak az Életnek fájásai, fájnak S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak, Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak: Szabadúlj el Öröm, szabadúlj el Bánat.
Kár, hogy néha sokáig élünk És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok.
Gyakran az a legfájdalmasabb, ami a szeretteinknek fáj. Én például szinte neurotikusan szenvedek, ha a gyermekeimnek fáj valami. Ha őket bántod, rosszabb, mintha énrám támadnál.
Néha a sebhelyek tesznek minket azzá, akik vagyunk.
- Ha megkérdezel egy öreg katonát (...) elmondja neked, hogy a régi sebek még jóval a gyógyulás után is fájdalmasak lehetnek. - Nem azok, ha valóban begyógyultak. - Dehogynem, akkor is, ha igazán begyógyultak... Amikor már azt sem tudod felidézni, hogyan lehettél olyan bolond, hogy sebeket szerezz.
A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik - árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek.
Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá.
Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.
Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.
A sokat szenvedő embernek vigasztalásul szolgál, ha tudja, hogy szenvedésének van értelme és célja.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
Akármilyen jó családom van (...), egyedül maradok a szenvedésben, mert senki sem éli át azt, amit én.
Facebook
Pinterest