Idézetek az érzelmekről
Ó, a szív még a halál kapujában is gyötör bennünket, mintha adósunk volna a szenvedély utolsó részletével, és nyomasztó súlyával ránk nehezedik, mikor pedig már úgyis összeroskadunk.
A fiataloknak nincs senkijük, akiknek kiönthetnék a szívüket. Oly ritkán bukkannak a húszévesek olyanra, aki meg is hallgatja, meg is érti őket.
Csodálatos világossággal látott belém; meghatározott; testet öltöttem végre, a tulajdon szememben; éltem, de csak akkor, ha ő is ott volt. És még távollétében is, ha csak rágondoltam.
Az idő, minden szerelem felőrlője, a gyűlöletet lassabban emészti el; de az is kiapad egyszer.
Szeretem az élet hajnali dalát, Szeretem a fények nappali szavát, Szeretem az est otthon-melegét -, Szeretem a csókod éjjeli tüzét!
Mi a féltékenység? Szerelem vagy gyűlölet? Szerelemből fakad, de gyűlöletet ébreszt.
Ez a lélek misztériuma, amit a szenvedély, a bűnös szenvedély is feltár előttünk; és egy egész életnyi mocsok sem homályosíthatja el a szeretett teremtés tündöklését, ha egyszer tündöklőnek mutatja nekünk a szerelem.
Megint az ismerős régi fájdalom: azt hitte, ez egyszer elérte azt a régiót, amelyben a szeretett lény nem okozhat fájdalmat, mert nem remélünk tőle már semmit.
Reménytelen szerelmek nem múlnak el.
Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket.
Ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, a sérelem sérelmet szül, a seb sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, s azt mondaná: "Igen, én ezt tettem veled, ahogy mások velem: bocsáss meg érte!"
A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket.
Sokszor előfordult már, hogy ha valakivel szemben meggondolatlanul cselekedtem, másoktól is eltávolodtam, akiket pedig szerettem.
Ha hívna, hogy kövessem őt, itt hagynék mindent, vissza se néznék soha. Megállunk a csóknál, a legvégső határ szélén, de csak mert ő akarja, nem az én ellenkezésem miatt; vagyis inkább ő az, aki ellenáll, és én szeretném elérni az ismeretlen végleteket, amelyekről azt mondja, hogy már a megközelítésük is felülmúl minden gyönyörűséget; szerinte mindig innen kell maradni; büszke rá, hogy meg tud állni a lejtőn, amelyen mások menthetetlenül lecsúsznak, elvesztik lábuk alól a talajt.
Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, csak nem merte kimondani, mi több, bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka (a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?, beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb, akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.
Facebook
Pinterest