Idézetek az érzelmekről
Akármit tenne, akármit tett velem, ellenem, nem bírom, dehogy bírom én őt gyűlölni. Ahhoz, hogy gyűlölhessem, ki kellene vakarni magamból ennek a most múlt két hónapnak minden legapróbb lenyomatát, aminek akármilyen közvetlenül, vagy akármilyen áttételesen is köze van őhozzá. Kimarni a memóriámból minden képet, minden szót, minden neszt, ami őt jelenti, lenyúzni az ujjaimról, a tenyeremről, az egész testemről minden bőrfelületet, amiben őrá emlékeznek a tapintó idegvégződések, kiégetni az orrom szaglósejtjeiből a gyöngyvirágködöt, a bőre páráját, a nyelvemből a konok receptorokat, ne mérgezzenek egyre a nyála ízével.
Szenvedni nagy célokért, vallásért, emberi nézetekért, tudományért - valami. De szenvedni macskáért, egy nőnemű hun gyermekért, aki oly műveletlen, hogy az ábécét sem ismeri; olyan barbár, hogy szalonnát eszik reggelire, és aki még csak jókedvében sem néz rám szeretőn...
A szél, a zápor, a hóvihar, az örvény összevissza küzdő harcosok, le lehet győzni őket. A viharral fegyver nélkül is szembe lehet szállni. Kifoghatunk az erőszakon, amely néha a támadható oldalát fordítja felénk, megtántorodik vagy elhibázza a csapást. De a nyugalommal szemben tehetetlenek vagyunk. Sehol sem sebezhető.
Miért nem voltam én jobb hozzád? Erre válaszolni túl nehéz, s a magány úgy fáj... Egyedül az emlék, ami bennem él, még mindig hallom csengő hangját. Téged elfeledni túl nehéz, minden téged vár.
Aki harcol, se nem érez, se nem gondolkodik. Csak akarata van: ölök! Még a védelmünk mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor esünk, s a kezünk előre mozdul, vagy ha a szemünk előtt suhan el valami, behunyódik magától. De a legcsodásabb az, hogy a nagy ütések, nagy szúrások, nagy sebek nem fájnak.
Ha sír valaki, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy szomorú.
Egyedül maradt a kétségeivel. Az öröm, a szorongás, a félelem érzései kavarogtak benne. Aztán egyre többször jutott eszébe, hogy apa lesz. Ez a gondolat lassanként legyőzte kellemetlen sejtéseit.
Ő tudja magáról, hogy buta, műveletlen, azt is, hogy csak szépséggel nem sokra megy, de ez most mind nem érdekes, ő szeretni tud, olyan ragaszkodással és hűséggel, akár az állatok, szeretni akar.
Talán mindenki csinált már olyat, amit később megbánt, és bármit megtenne, hogy utólag megváltoztathassa az eseményeket.
Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.
Mozdul a rontó két keze, két tenyerembe fészkel a tíz hízelgő ujja, mozdul a szép feje is, belebiccen a vállam gödrébe, szelíden a kulcscsontomra. Hűvös a homloka, hűvös a tíz ujja, mintha a testének minden melege visszahúzódott volna a bőréből.
Mozdulatlanul állt az ablaknál, eleven szobra a várakozásnak. Játssza a játékát, amiben nincs kockázat, esetről esetre ő nyer. Hatlépésnyi a távolság. Türelmesen telíti a teret kettőnk között a vonzásával. Élő antenna a teste, idegekből összeszerelt rezgésforrás, hatlépésnyi a rádiusza.
Ha valaki meghal, akit szerettünk, egy ideig még szomorúak lehetünk, ameddig csak szükséges, de nem tarthatod magadban a szeretetet, amit iránta éreztél (...), mert a szeretet nem ér semmit, ha magadban tartod.
Immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. (...) Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.
A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni.
Facebook
Pinterest