Idézetek az érzelmekről
Az a baj, hogy nem tudom, milyen az, elhinni, hogy ő valóban mellettem áll. Hinni és bízni benne. Így aztán hiába próbáltam, csak vakon lövöldöztem jobbra-balra, hátha ez az, így kéne éreznem, viselkednem. De ebben nőttem fel, nincs hova visszatalálnom. És persze őt okoltam, hogy miért nem mutatja ki jobban a szeretetét.
Ideges vagyok, mert az idegességem idegesít, és fékezi a mindennapi életemet és munkámat.
Ismét elölről kell kezdnie mindent. Nem érzett örömteli várakozást az új kezdet miatt, nem voltak csillogó reményei. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt az újrakezdés, mert tovább kellett hurcolnia magával még egy kudarc ólomnehéz terhét, újabb és újabb bizonyítékát annak, hogy őt képtelenség szeretni.
Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek.
Talán akkor eszmélt rá először, amikor egymás karjában sírtak, hogy bizonytalanságban élni, a kudarc és az újrakezdés között ingadozni ugyanannyi örömet szerezhet, mint amennyi fájdalmat okozhat.
A vágy egészen más, mint a szerelem. Összekapcsolódnak, mégis nagyon különböznek.
Nem mondom, hogy én nem szoktam sírni, de két sírás között nevetek, és rájöttem, milyen butaság túl komolyan venni ezt az egészet.
Ha kételkedsz valamiben, csak a szívedre hallgass.
Képek villannak föl, mindegyik a maga módján szomorú vagy vidám. Néha mindkettő. Az egyik véglet áthatolhatatlan, reménytelen sötétség, a másik a szinte felfoghatatlan boldogság, amely olyan vakító fénnyel ragyog, hogy bántja a szememet. Állandóan váltakoznak a képek, mintha egy láthatatlan kéz cserélné őket egyfolytában. Jön az egyik a másik után. Kattanás. állj! Merevítsd ki ezt a képet. Nézd meg jól, akármit is látsz rajta. (...) Az emlékezés ára a fájdalom, ami vele jár.
Akarni valamit és szeretni valamit - az két különböző dolog.
Könnyebben elhisszük azt, amit igaznak óhajtunk... Száz meg száz, gyakran fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi meg értelmünket az érzelem...
Sok okból sírhatunk. Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk. Elkezdünk csurogni. Folyik belőlünk az, ami bennünk a legtengerszerűbb, a sós könnyünk - elbőgjük magunkat. Amikor a tengerben fürdök, eszembe jut, hogy én most Isten "öröm-könnyében" úszok; akkor sírta ki magából ezt a sós-keserű óceánt, amikor rádöbbent, hogy teremtése milyen gyönyörű.
Okkal mondtam, hogy boldogabb lennék egyedül. Nem azért, mert úgy gondoltam, egyedül boldogabb lehetnék. Azért, mert úgy gondoltam, ha szeretnék valakit, aztán szétmennénk, talán nem élném túl. Könnyebb egyedül lenni. Mert mi van, ha rájössz, hogy szükséged van a szeretetre, de nem kaphatod meg? Mi van, ha megszereted, és támaszkodsz rá? Mi van, ha erre alapozod az életed, és aztán minden szertefoszlik? Túlélhetsz ekkora fájdalmat?
A világ olyan zűrzavaros - a békés otthon segített megőrizni az ép eszét. Ez volt a rejtekhely, a fészek, ahová elbújhatott a problémák elől. (...) Ide csak azt engedte be, akit akart, eldönthette, ki meddig maradhat, és otthona melyik részébe kukkanthat be. Nem úgy, mint a szív, ami engedély nélkül, sőt, kérdés nélkül hív meg embereket, és különleges helyekre viszi őket, aztán könyörög, hogy tovább maradjanak, mint tervezték.
A mézesmadzag szirupos szavakba áztatott hóhérkötél.
Facebook
Pinterest