Idézetek az érzelmekről
Ahogy a szerelem szebbé teszi a szeretett nőt, ugyanúgy a nőtől való félelem minden előnytelen vonását aránytalanul felnagyítja.
Úgy érzem magam, mint mikor a Cápákat nézem, isten tudja, hányadszor, és a férfiak ott imbolyognak a kis csónakban a sötét tengeren, részegek és énekelnek, és minden kellemes és jó, és azt fantáziálom, hogy a filmnek ebben a most látott verziójában a cápa tán nem ér az evolúciónak arra az igen magas fokára, hogy befaljon egy csapat emberi lényt, hanem békésen tovább úszkál, és senki nem esz meg senkit. És nézem, miközben tudom, amit tudok, és ez bizonyosság, de mégis, haloványan azt remélem, hogy az az egyetlen kazetta került hozzám, amelyet a valósággal szembenézni nem tudó érzékeny lelkemnek készítettek.
Semmi sem teszi olyan élessé a látást, mint az irigység.
Az emberek nem tudnak szeretni. Inkább harapnak, mintsem csókolnak. Pofoznak, ahelyett, hogy simogatnának... talán azért, mert tudják, hogy a szerelem könnyen elmúlik. Hirtelen lehetetlenné, működésképtelenné válik. Így inkább megelőzik ezt a félelmüket és a vele járó vigasztalást, a keserűséget, a kiábrándulást, amik mindig ott vannak a háttérben.
Szeretsz velem lenni, az egyedüllétet (...) ki nem állhatod. Mindig a kalandot keresed, hogy ne kelljen a fontos dolgokkal foglalkoznod. Az éltet, ha az ereidben tiszta adrenalin folyik, és megfeledkezel róla, hogy ott vérnek kéne folynia, és semmi másnak.
A szavak papírra vetett könnyek. A könnyek kicsorduló szavak. Nélkülük egyetlen öröm sem ragyog, egyetlen bánat sem ér véget. Ezért hát köszönöm a könnyeidet.
Százezer éve is éltek, szerettek és féltek, úgy, ahogyan én. (...) Ne nézd az órát, a naptárt, inkább gyorsan fogj át, úgy, ahogy akarsz!
Ilyen az élet! (...) Nem hagyja magát szépen elrendezni, ahogy szeretnénk. Nem hagyja, hogy megússzuk az érzelmeket, hogy csak az ész, az értelem szabályai szerint éljünk! Hiába mondanánk: "Ennyit akarok érezni, többet nem!"
Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.
Ha a vidámság ragadós, vajon nem ragadós-e a szomorúság is?
Meglátni és le- mondani róla: egy pil- lanat műve volt.
Mulatok rajtad. - Ha komolyan vennélek: megkeserülnénk.
Hány fok lehet az érzelmek skáláján? Ismerjük egy csomó érzelem nevét, de hány van még ezeken kívül, hány árnyalat, amit nem tudunk megnevezni, csak abban vagyunk biztosak, hogy ezek az árnyalatok is léteznek... De egyáltalán: fontos-e, hogy megnevezzük őket? Nem szebb-e minden, aminek nincs neve? Az ősemberek sok mindent tabunak tekintettek. Nem merték kimondani a dolgok, jelenségek, állatok nevét. Egyszer odakint Ukrajnában beszélgettem egy tanítóval, aki passzióból nyelvészkedett is. Azt fejtegette, miért nevezik az oroszok a medvét "medvegy"-nek. A név két szóból tevődik össze, s azt jelenti, hogy "mézet eszik". Nem merték nevén nevezni a medvét, mert féltek tőle. És a régi zsidók úgy hívták az istenüket: "Aki van". S a meg nem nevezett medvét és istent körüllengte egyfajta misztikus varázs: nem mertek utánuk kutatni... S amint rászánták magukat, hogy utánanézzenek az istennek meg a medvének, egyszerre szétfoszlottak az illúziók, megjelent a hitetlenség, s kiderült, hogy medvét meg is lehet ölni. Elpukkant a varázs buborékja... Mennyivel jobb, amíg nem nevezzük nevén a dolgokat...
Újból könnyes búcsút vettünk egymástól, de ez már nem olyan volt, mint egy évvel korábban. Megnyugtató lenne arra fogni mindezt, hogy már kezdtünk hozzászokni a búcsúzkodáshoz, vagy hogy felnőttebbé váltunk időközben, de (...) tudtam, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk.
Nem volt sok örömöm az életemben. De néha boldog voltam, és ezért nem fáj, ha arra gondolok, hogy öregszem.
Facebook
Pinterest