Idézetek a csalódásról
Számtalan barát vett körül tündöklő életemben; most, hogy elködösült, nem látszik egy sem.
Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz, belém vágsz. A mozdulat közepén megbénulsz, már annyira bánod. Meg- teszed és nem: maga magával törlöd a tényt. Mindez még csak rossz sem. Aztán megint késel majd. Majd elsietsz.
Én valahányszor tévedésből benyitottam valahova, ezt betű szerint és képletesen egyaránt mondom, mindig valami váratlan aljasságot fedeztem föl. Ha a társadalmat hirtelen ki lehetne fordítani, mint egy kesztyűt, és megnézni a belsejét: valamennyien elájulnánk az undortól és a rémülettől.
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem. Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom. Talán csak undor. Jól van így is. Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen. Inkább egyenek meg a férgek Mint hogy a férget megegyem.
A szerelmet érdemtelenül értékelik olyan magasra, a szerelem csak fájdalmat és szenvedést okoz.
Felszárítom könnyeim, Hisz mosolyt várnak tőlem szüntelen. Tálcán kínált szerelem, Azt hiszed, már tiéd a győzelem.
Mindig találkozol bolond szememmel, A kapzsi koldus új nyomort szerez: Szegényház óvná olcsó irgalomtul, Mégis kiáll az útra s újra koldul.
Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.
Vannak tökéletesnek tűnő emberek... minden tökéletes rajtuk... papíron minden stimmel. Egészen addig, amíg meg nem ismerjük őket. Igazán. Mert akkor rájövünk, hogy talán mások számára tökéletesek, nekünk viszont nem jönnek be.
Abban a pillanatban, hogy nemet mondasz a párodnak valamire, ott veszítetted el őt.
Vándorlok csüggedetten Az örökkétartó jelenben.
Alig érdemes élni. Alig érdemes. Amikor még gyerek voltam, annyira hittem, hogy én valami különlegeset tudok. Hogy csak rám várnak, hogy engem meghallgassanak, és mindenki el lesz ámulva, hogy erre még nem jött rá az emberiség. Pedig hát semmi sincs. Néhány üzekedő baromnak eszébe jut, hogy gyereket csináljon, mert közben néhány percre jó nekik, aztán ez a gyerek növekszik, teletömik hazugsággal, ha pechje van, lemészárolják, ha szerencsés, magától rohad meg előbb-utóbb.
Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni.
Minden boldogságomat megzavarta a lelkem legmélyén örökké mozgó nyugtalanság érzete: hogy én is csak olyan vagyok, mint a mesebeli ember, aki a szivárványt fogta meg, és hogy (...) bármilyen közel is van látszólag, a valóságban mégis örökké elérhetetlen.
Amikor megtudta, hogy szegény vagyok, bár az apám gróf volt, elhagyott. Rájöttem, elsősorban az vonzotta, hogy mellettem grófné lehetett.
Facebook
Pinterest