Oravecz Imre

Kint ólomszürke, felhős az ég, kevés a fény. Az évszakhoz képest enyhe az idő, olvad. És mindjobban kiütközik a világ piszka a hó alól.

A modern közlekedési eszközök gyorsabbak, mint az érzékszerveink, és emiatt lassabban dolgozzuk fel észleleteinket, mint a megváltozott körülmények kívánnák.

Legtöbb nyomorúságunkat, sokszor tértől és időtől függetlenül, az okozza, hogy megátalkodott érzelmi lények vagyunk, és képtelenek elszakadni attól, amihez kötődünk vagy kötődtünk.

Az ember semmit nem szop az ujjából. A valóságból merít, szüksége van rá, mert az a legnagyobb szerző.

Magyar író nem vásárol könyvet, mert nincs rá pénze.

Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.

A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedvére alakít bennünket.

Mi az út? Az áhított cél elérésének eszköze, vagy esetleg maga a cél? Úgy tetszik, hogy az utóbbi. Nem visz sehonnan sehova, így nem jutunk rajta sehonnan sehova. (...) Ha az út maga a cél, akkor egész életünket a cél közelében, hogy ne mondjam: a célban éljük le, és nem teszünk egyebet, mint hogy minden erőnket, figyelmünket, szeretetünket és tiszteletünket a lét törvényeinek fölismerésére, illetőleg a törvényekkel összhangban való cselekvésre összpontosítjuk. Éppen ezért, és nem egyébért, nem közömbös számunkra, milyen úton járunk: jón-e, rosszon-e. De melyik a jó út? A széles? A keskeny? A sima? A rögös? Az, amelyiken jól, a szó szakrális értelmében jól érezzük magunkat.

Hitelesség nincsen konkrétság nélkül.

A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett.

Csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.

Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, megtanulhatok tőled magamról valamit, amit nem tudok, és ennek az érzésnek engedelmeskedve óvatosan találkát kértem tőled.

Egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.

Te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.