Idézetek a csalódásról
Nem jó, ha az embernek kívánságai vannak. A kívánság jól megérdemelt csalódást hoz, semmi mást.
Az apák szándékosan bántják gyermekeiket. Kábítószerfüggőkké válhatnak, akik gyengék felhagyni szenvedélyükkel, bármekkora fájdalmat is okoznak vele. Az anyák eltűnhetnek a gyermekeik életéből, amikor elhanyagolják őket. Egy tagadással, azzal, hogy nem hajlandóak észrevenni, el is törölhetnek. A barátok félrevezetnek. Az emberek becsapnak. Hideg, hazug a világ.
A szív, ami szeret, mondd, miért pusztít, ha másra is jó? A gyűlölet tüzén nem fog sajnos a szó.
A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen!
Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.
Korábban sokszor kérdeztem édesanyámtól: hol késik a mi boldogságunk? És így felelt: ott jön, nézd csak! és karjával az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam; hogy jön, de soha meg nem érkezett: mindig csak jött.
Ha megpróbálok megfordulni, az egész világegyetem fordul meg velem, de a világegyetem túloldalán se jobb semmivel.
Lehettem volna vadász vagy hajtó, Én, a kiátkozott, megrögzött csavargó. Ki azt hitte, ha úton van, szabad, Eltapos a világ, ha útjában vagy.
Ha az életben folyton citromba harapsz, legalább vágj jó képet hozzá!
Nem a halál a legnagyobb veszteség az életben, hanem amikor bennünk hal meg valami, míg még élünk.
A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Együgyűségemben még mindig azt hittem, hogy a hála érzésével egyszer s mindenkorra bármely lelket magamhoz láncolhatok.
Donatien Alphonse Francois de Sade
Nagy, gomolygó felhők úsznak odafönt. Az ilyesmiről mindig eszembe jut, hogy valójában egy nyomorult kis bolygón élünk.
Az a probléma a saját magunkat lelkesítő szavakkal, hogy a szívünk mélyén tudjuk: nem igazak.
Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet.
Facebook
Pinterest