Idézetek a csalódásról
Bús álom az én életem: eltűnt reményem csillaga, mindegy, nappal vagy éjszaka, való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán.
A környéken lakó többi gyerekkel (...) se jöttem jól ki. Persze apám se volt a segítségemre. Egyszer például vett nekem egy íjat nyíllal és mellé egy indiánfelszerelést, amikor a többiek mind cowboy ruhákban jártak.
Egy normális világban, ha egy lány kedves az emberhez, az jó jel lenne, de a valódi világban nem az.
Sosem tudtál elég nagy lenni, ha képes voltál feladni az álmodat egy idegen véleménye miatt.
Abban a hitben nevelték, hogy Isten maga a szeretet, ám később tűnődni kezdett: mennyire szeretetteli egy olyan Isten, aki elég okossá tesz férfiakat és nőket ahhoz, hogy leszálljanak a Holdon, de elég ostobává, hogy újra meg újra kénytelenek legyenek megtanulni: nincs olyan szó, hogy örökre.
A holnap az ugyanolyan ocsmány, mint a tegnap, sőt, ha lehet, akkor még rosszabb. Tudniillik a tegnapot már túlélted. De a holnap, az mindig előtted van.
Vicces, hogy az ember sokáig reménykedik valamiben, aztán amikor végre valóra válnak az álmai, akkor rádöbben, hogy milyen rettenetes a valóság.
A Jóisten is milyen, ha egyszer szükség volna rá, ilyen! Hallgatásba burkolózik tehetetlenül, hagyja, teljen be minden igazságtalanságával a sors!
Ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség. És ebben a pokolförtelemben kik a hibásak? Mások! A többiek! Mind, egy szálig!
Olyan voltam, mint egy űrhajós, aki arra készül, hogy magasra szálljon, messzire a Földtől, még a Holdon is túlra. De aztán soha nem kellett attól tartanom, hogy lezuhanok, mert végül föl se szálltam.
Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz - fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.
A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
A jó mindenkor elkésve jön, mindig későn készül el, amikor az ember már örülni sem tud neki istenigazában.
Elvesztettem abban az esztendőben minden illúziómat, az emberekbe vetett hitemet, még Isten segítőkészségében, mindenhatóságában is kételkedtem, olyan mély volt a szakadék, amibe zuhantam.
A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá!
Facebook
Pinterest