Vers
Nincsenek céljaim,
hogy ez vagy az legyek.
Vagyok, aki vagyok,
lényeg, hogy létezem.
Életcélom maga az élet!
Akit szerettünk, nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt?
Magasság? Mélység? Van-e ég?
A tarka földi színpadon túl
elindulok mégis Feléd.
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Mondhatjátok, hogy nem vagyok.
Vagyok, csak létem láthatatlan:
méllyé vájódtam, mint a völgy,
behorpadtam, akár a katlan.
Ha csak egy virág volna,
én azt is megkeresném.
Ha csak egy csillag gyúlna,
fényét idevezetném.
Ha csak egy madár szólna,
megtanulnék hangján.
Ami csak szép s jó volna,
édesanyámnak adnám.
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Barátaimmal azonban hadilábon állok.
Sokat kotyognak vagy némán bámulnak a világba
amit ismerni szeretnének s ha elindulnak felé
sírva visszafordulnak mert az út feltöri lábukat.
Jó érezni azt, hogy szeretlek
Nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
Szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, hogy szép, veled szép,
És csak veled teljes az élet.
Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz
csak a föld méhébe hullhatsz
a vakszerencsénél is síkosabb
gödörbe
pörögve
örökre.
Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást:
a porlandó, percegve pergő perceket,
az elmúlást.
Ne csak a csomót, ne csak a bogot,
bogozd ki a sötét okot,
ami összebogozta
ezt a pillanatot:
az idő szőttesén
fejtsd fel a halált!
Facebook
Pinterest