Vers
Emlékszel? május volt, kéklett a tó,
mosoly volt minden, mint szemedben,
azóta ősz lett. A tópart ködös,
azóta én is komor, néma lettem.
A tér-idő keresztfájáról
engem is sírba tesznek.
Harmadnap, vagy egy éjszaka
feltámadok emlékeidben!
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
Voltál test - méretű valóság -
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom, de visszalengő
illatod éri felszakadt szám,
s csitulok, mint aki magában
dúdol, ha kopognak az ajtón.
Az a magány: aludni térni
egyszál - pucéran olyan ágyba,
melyben néhány nappal előbb még
szeretőd válla volt a párna.
Egy szótő bennem magára ismer
azt súgja hal és úszni vágyik
hozzáteszek egy szótagot
eljutunk együtt a halálig.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Amíg itt járt, minden leheletét,
leköpték fénylő, áttetsző szívét
(...)
Nem köpött vissza! Megadta magát:
a hideg síneket ölelte át.
Apró, parányi életed
hatalmas, óriási:
a sírásó minden lendületednek
külön fogja megásni
a sírt, hogy moccanni se tudj.
Aludj el mindörökre!
Ne fészkelődj a föld alatt
izzó fényért pörölve!
Gyöngy veri az embert.
Víz árad a földeken.
Minden madár sző-fon;
készül a könnyem.
Facebook
Pinterest