Vers
Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt.
Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged.
Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett!
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz mint hozzá bárki is.
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.)
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.
Hajnaltájban rétre mentem, harmatcseppet szedegettem,
Pohárkába gyűjtögettem, nefelejcsem beletettem.
Hazamentem, elpirultam. Édesanyám mellé bújtam,
Egy szó sem jött a nyelvemre, könnyem hullt a nefelejcsre.
Hogyha virág lennék, ölelnék jó illattal; Hogyha madár lennék, dicsérnélek zengő dallal; hogyha mennybolt lennék, aranynappal, ezüstholddal, beragyognám életedet csillagokkal.
Fáradt kezedre könnyesen hajolva Megköszönöm néked az életet, Az, álmaim s fehér szívedből nőtt Meséidet, a tündérszépeket.
Bár volna örök álom életem! S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem Az öröklétnek hozza egy sugára.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Facebook
Pinterest