Vers
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem...
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való.
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!...
De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Mert népem. Fajtám. Vérem! Fájdalma bennem ég! Szánd meg Uram Isten Attila nemzetét.
Útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal...
Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.
Én Istenem, az idő hogy szalad! Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, múlt és emlék: minden elmarad.
Hogy zúg megint, hogy "nemzet!" és "magyar!" és mennyire megint csupán - zsivaj, árverések hang-dühével tele, mennyire csak a nagy száj ereje s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva - árulja el, hogy szóra egyre gyáva.
Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.
Míg iszod a kávéd s én a teám, csak ülünk egymás mellett némán. Szeretném tudni, most mi lesz, nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.
Az ellentétem kéne, az, aki nem követel semmit cserébe, a teljes biztonság, az önvád alól felmentő, szent, jókedvű, igazi önzetlenség... Az volna jó, igen, az volna nekemvaló szerelem.
Facebook
Pinterest