Vers
Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Te is csak általa vagy.
(...)
Az ő rejtelmes eszköze,
íróeszköze vagy.
(...)
A csillagok gyémánt-tengelye alatt
veled is húz a földre
egy rejtelmes, rövid vonalat.
Hullok lefelé kerengve
népeken, tűzön-vízen át
vissza az ősi rendbe:
a cél felé, a por felé:
a lenti végtelenbe.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Megrontott tested már búsan rejti a mély sír,
Ám emléked örök kincse szivünk vigasza.
Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifju halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bus alkony után.
Ifju virág volt, mit se tudott a lét viharáról,
S máris törve pihen, s törve sir érte szivünk.
Bárcsak kavics lehetnék, egyszerű,
tenger-csiszolta-vájta ősi mű,
olyan, akit a sodró Eredet
boldog, lázas örvénye felvetett,
s aki nem hagy magán hasadni rést,
némán is őrzi a megrendülést.
A gomb csak ingemről szakadt le,
de én, mindenről leszakadtam.
Anya! sorsom bűvös szövője!
Miért hagytál így egymagamban?
A szenvedés jobbá gyaluljon,
többé lenni: a vágy űz, nem hagy.
Üljön körül a mindenség is,
könyököljön reám egy csillag.
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg.
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Facebook
Pinterest