Vers
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zuzmó-szakállú aszkéta-fenyő.
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Szelek szárnyán, fenyőágon
megérkezett a karácsony.
Fogadjuk meleg szobával,
friss sültekből vacsorával,
ünnepeljük, marasztaljuk,
énekszóval magasztaljuk.
Testetlen szélként szálltam át a pusztán,
valahonnan a testem rámszakadt,
azóta véresre zúzva hever a lelkem
gerincem-csontom romjai alatt.
Állott víz, poshadt tócsa már a vérük,
ágyékuk-izmuk mélyen szendereg,
a lelkük halkan mégis fodrozódik:
rajta emlékek csónakja lebeg.
Milyen lehetett legbelül,
a méh várában egyedül?
Szüléssel szétlőtt menedék!
Szétrobbant meleg fedezék!
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell a nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? Ez belékerűl
Évezredek vagy talán évmilljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Facebook
Pinterest