Vers
Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szivével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem.
Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet.
Szende fényü szép szövetnek, - Mely egyetlen-egy vigasz, - Szerelemnek, szeretetnek Holdvilága! te vagy az.
Ó, csal az ember élete! ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér...
Ifjúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letünt remény után.
A mindent adó, semmit visszaváró,
A minden próbát derekasan álló,
Mely sosem számol, szüntelen csak árad,
Örök fölény, és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
S mindezt beláttad, és mindezt megérted,
És be tudsz állni a legszürkébb helyre,
Már Te lehetsz a sorsod fejedelme.
Tele szivem békével, Túllátok már a földi rácson. Fáj az élet. Mindenkit Kérek: ne, ne, ne bántson.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ.
Miattuk érzem, hogy itthon vagyok a földön... élnem s küzdenem szabad... Magamra hát sohase hagyjatok, világteremtő, hűséges szavak.
Facebook
Pinterest