Vers
Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, Hogy hallottál valaha rólam S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: Jól van.
Kezdetben tán nem is hevültünk S mégis: Szép, ócska, vágykódó, jó szivek, Be nagyon közelbe kerültünk.
Ha megszidlak levélben Vagy pimasz fütyölésben Vagy ha másnak kinállak, Hozd szivemhez a szived És sirass, mert hazudok: Tulságosan kivánlak.
Mindig nevettek, akiket szerettem, Mindig nevettem, aki szeretett, Mindig csak vágytam és sohase mertem, Mindig csak vártam én az életet, Az élet elment, én is tovább mentem, Mindig daloltam és mindig feledtem.
Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek kit nem zavarnak semmi bús szerelmek s amilyen talán nem valék soha.
S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő leng utána...
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj, Hogy eltemettük: róla nem tudunk, És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szivünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát.
Félek, nem tudod megbocsájtani eltékozolt, ostoba, könnyü multam és majd ezerszeresen fáj, ami ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
Facebook
Pinterest