Vers
Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!...
Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog.
Ha fölcsendül egy hang a multból: A Te ezüst hangod repül felém S én úgy foglak áldani újból, Mint szerelmünknek édes reggelén; Ha epedő dal száll föl szivemből, Teneked legyen szentelve dalom, Hiszen Te voltál, aki szeretni, Aki dalolni Megtanitottál, édes angyalom!
Van olyan perc, mikor szívünkben Az élet lángja fellobog, Van olyan perc, mikor azt hisszük, Hogy lehetünk még boldogok.
Megint megvertek, kirudaltak, Megint nem vagyok senki, Megint fogd meg a kezem, Hívj, akarj megint Másoktól elszeretni.
Egy forró csók, egy ölelés... Lázas szivünk összedobogna... Aztán jöhet, mit bánom én, A kárhozatnak égő pokla! ...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre Eléggé gyötrő, kínos volna!
Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat!
Eszembe jut most pár tétova halk dal Eszembe jutnak a krétajelek Rájuk sütött a falakon a hajnal S nem tudta senki mit jelentenek Ki tudja hol kezdődik el az emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a nemrég S hol lesz fakó papír a gyötrelem.
Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém, Mint szép, szikrázó mennykő a tóba! De megégetnők-e a világot, Vonagló lángokként összefonódva?
Igaz-e, hogy érezlek most is, Amikor messzire vagy tőlem? Mért hagytál el, hogyha kívánsz, Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
De majd, ha egyszer - valami csodából - A régi lángot visszanyerhetem, Megéneklem e szomoru szerelmet, Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...
Rejtegetem szivem mélyén, Féltve, fájón a nagy titkot: Hogy feledni el nem tudlak, Hogy nem leszek soha boldog!
Facebook
Pinterest